Hogyan lehetséges, hogy egy nyugdíjba vonult biológusnő első regénye pillanatok alatt nemzetközi bestseller lett, amelyet nemtől és kortól függetlenül mindenki kedvel? Hogyan képes egy afrikai nagyvadak kutatásával foglalkozó 70 éves tudós 1950-es, 1960-as években játszódó történetére ilyen érzékenyen reagálni a jelenkor tömegkultúrája? Bár a krimi szál is kétségtelenül erős, nincs egyértelmű válasz Delia Owens sikerére, szokatlan stílusú, Ahol a folyami rákok énekelnek című, idén májusban újra megjelent regénye előtt a könyvpiac elemzői tanácstalanul tárják szét karjukat. A dajer.hu-n Berényi Mariann keresi a válaszokat, egyben talán ötletet adva még azoknak is, akik szívesen ajándékoznának könyvet karácsonyra.
Delia Owens biológus-író az interjúiban rendszeresen beszél a női közösségek erejéről, azok állatvilágban és az emberi társadalomban betöltött szerepéről. Mindig lenyűgözte, ahogyan – például a barna hiénáknál vagy az elefántoknál – a nőstények együttműködnek: a hímek jönnek-mennek, általában csak párzás és táplálkozás idején biztos a jelenlétük, miközben a nőstények erős kötelékeket tartanak fenn társaikkal egy életen át. Ezek a megfigyelések emlékeztették az írónőt a gyerekkori lánybarátaival fennálló szoros viszonyára, valamint a különböző fajoknál megfigyelhető genetikai hátterű közösségigényre. „Jól figyeljetek, mert ez egy életre szóló tanulság. Igen, zátonyra futottunk, de mit tettünk, mi lányok? Viccet csináltunk belőle, nevettünk rajta. A lánytestvérek, a barátnők már csak ilyenek. Összetartanak, még a sárban is, a sárban főleg” – írja Ahol a folyami rákok énekelnek című regényében. Könyvében épp egy olyan nő viselkedését vizsgálja fiktív történeten keresztül, aki az emberbe kódolt közösségiség ellenére fiatal éveit kénytelen csoport, támogató női közösség nélkül élni.
1952, Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidéke. Egy hatéves kislány, akinek az anyja egyszer csak eltipeg az egyetlen rendes – krokodilbőr-utánzatú – cipőjében. Örökre. Nem sokkal később a testvérei is elszivárognak a lápi kunyhóból a részeges apa agressziója elől. Csak tudásmorzsákat hagynak hátra, ami elég ahhoz, hogy húguk, Kya túléljen a lápvidéken: megtapasztalja előbb az apa kiszámíthatatlanságát, majd az önfenntartás nehézségeit és az egyedüllétet, később a teljes elszigeteltséget, a normáktól eltérő „lápi prolik” sorsát. Kya egyetlen iskolában eltöltött nap alatt megtanulja a leckét: nincs vagy csakis ellenpontként van helye a kisvárosi társadalomban. Ő a Lápi Lány, a szokatlan, a bűnös, a törvényen kívüli, aki vadászik, halászik és gyűjtöget, aki képes láthatatlanná válni a gyámhatóság és az államhatalom képviselői számára. Valódi segítséget csak egy ugyancsak perifériára szorult afroamerikai házaspártól kaphat.
Hogy mégsem mocsári boszorkány lett belőle, hanem a láp elismert biológusnője, abban egy fiú játszik közre, aki előbb írni-olvasni és tanulni tanítja meg, majd pedig a romantikus érzéseit lobbantja fel, hogy aztán őt is elnyelje a messzeség, Kyát prédaként otthagyva a városka kihívásokat kereső, közhelyes menő pasijának. A lány épp olyan kiszolgáltatott az ő kontroll nélküli ígéreteinek, mint a település stigmatizáló véleményének a fiú meggyilkolása után. Így a fiú erőszakos halálának körülményeit feltáró bűnügyi szál ugyanolyan fontos részévé válik a történetnek, mint a lány élethosszig tartó fejlődéstörténete.
Kya igazi társa azonban a természet, az őt körülvevő élővilág, emberek nélkül. Elszigeteltségében a mocsár állatvilágát vizsgálja, először szemlélőként, később a tudományos szempontokat is figyelembe véve, hogy választ kapjon legfontosabb kérdésére: hogyan képes egy anya elhagyni a kicsinyeit? Hogyan alakul a különböző fajoknál a férfi-nő kapcsolat? Mivel Kya minden referenciapontja a lápvilágból származik, ő maga is annak részévé válik. Nem elsüllyed a mocsárban, hanem rajzaival, leírásaival, természetrajzi gyűjteményével a környező ökoszisztémával kölcsönhatásban fejlődik, ad nevet, elismertséget a korábban semmibe vett lápnak. Ahogy egyre többet tud, ahogy fejlődik a gyűjteménye, fokozatosan megismeri önmagát, saját reakcióit is. Amikor a külvilág szakértői felfedezik, és ő elkezd publikálni, másoknak átadni a tudását, a személyisége is kinyílik és szorosabbá válik a kapcsolata az emberi világgal.
Bármilyen kilátástalan is az egyedül maradt, az előítéletek mentén elszigetelt kislány sorsa, ő mindig talál megoldást, hogy legyőzze az útjába kerülő akadályokat, s ettől egyre találékonyabb, erősebb, függetlenebb lesz. Csupán egyetlen dolgot nem tud kezelni: a magányt. „Mennyit hajlandó az ember feladni azért, hogy legyőzze a magányt?” – kérdezi Owens. És válasza nem a többségi társadalom általános mércéje szerint – a kiüresedés, a társtalanság, a magunkra utaltság, a világtól való elzártság gondolatkörében – fogalmazódik meg. A krimiként is értelmezhető regény egy olyan személyiség reakcióit festi le, aki legnagyobb fájdalmában is csak a sirályok közt talál oltalmat. Ennek a magánynak „saját iránytűje van”, amely nem kitaposott ösvényekre vezet, hanem az ösztönös túlélés irányába mutat. Ez a magány nem lírai. Hanem a természet élet-halál harca.
A fikció alapja ezúttal nem csupán a szerzői tapasztalat és az írói fantázia, hanem kőkemény természettudomány. A regényben felvonultatott zoológiai, etológiai leírások, bár önmagukban is lenyűgözőek, Kya sorsának, viselkedésének mélyebb értelmezését teszik lehetővé. A kagylók, rákok, sáskák és madarak leírása jóval több mint a táj ökológiai sokszínűségének és a főszereplő biológiai tudásának reprezentációja. Az író természetrajzai a történetfolyam legfontosabb elemei, amelyek szokatlanságukkal eddig olvasók millióinak szívét ejtették rabul.
A könyv egyik legfontosabb szála az utolsó pillanatig nyitva hagyott bűnügyi történet, emellett az írónő érzékenyen mutatja be a természet összetettségét és törékenységét, a faji és egyéb előítéleteket a kortárs politika és az ökológia szempontjából, mégsem társadalomkritikai szociodrámáról, hanem klasszikus értékekre (meggyőző figurák, pontos tájleírások, karakterfejlődés) épülő fejlődésregényről van szó.
Sikerének titka az lehet, hogy Delia Owens olyan témáról beszél, amiről mindenkinek lehet saját tapasztalata, és ez a magány, a kiszolgáltatottság, a magunkra utaltság. Az Ahol a folyami rákok énekelnek tudományos alapokon nyugvó allegória az állatvilág és az ember közösségi igényeiről, a szocializáció hatásairól és következményeiről.
És hogy mindez hányféle formában ölthet testet, arról az írónő élettörténete is tanúskodik. Az ő magánya a kutató magánya – korábbi férjével 23 éven keresztül Botswana és Zambia tájain, mindentől elszigetelve tanulmányoztak hiénákat, oroszlánokat és elefántokat, eredményeiket több könyvben és neves szakfolyóiratokban publikálták. A történet mégsem az afrikai vadonban játszódik, hanem Észak-Karolinában, ahol gyerekkorában Owens rendszeresen nyaralt a Dél-Georgiában élő családjával, és ahol édesanyjával nagy vízi túrákat tettek a regénybe álmodott helyszínen. (Az Okefenokee mocsár ma is egyedülálló természeti látványosságnak számít az Egyesült Államokban.) Vagyis a magány élményét olyan térbe szőtte bele az író, amely épp az összetartozás, az édesanyjával töltött idő miatt emlékezetes számára. A főszereplőt megfosztotta mindattól, ami az ő szocializációjának szerves része volt, hiszen neki nem más híján lett a legjobb barátja a természet, hanem mások által. Igaz, a válása óta Delia Owens egyedülállóként Idahóba költözött, de szoros baráti kötelékben él, regényét is három gyerekkori barátjának ajánlotta.
Ahol a folyami rákok énekelnek című regényét pedig nemcsak azért érdemes elolvasni, mert a vadon hangján mesél az emberi természetről, hanem mert Kya életének hiányain keresztül láthatóvá teszi számunkra, miben bővelkedünk. És az „egyáltalán nincs” kontrasztjában felfedezhetjük, ha mégiscsak van valamink, legfőképpen valakink.
Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek (Where the Crawdads Sing). Libri, Budapest, 2019.
Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a facebookon, instagramon, podcast csatornánkon és a youtube csatornánkon!
Berényi Mariann írásai a Dajer magazinban:
A kiszabaduló női test drámája