124611241 3495710193853575 3035952717203079139 n

A büntetés-végrehajtástól a Me Too tréningig

Szociológusként volt fegyőr, börtönparancsnok, bv. dandártábornokként vezetett missziót Irakban és tanított Koszovóban extrémstressz-kezelést és krízisincidens-tárgyalást, a köznyelvben  túsztárgyalást. Idén márciusban, mint a BVOP Fogvatartási Ügyek Szolgálatának megbízott vezetője szerelt le. Huszár László ma az ELTE Szociológia Intézetében tanít szociálpszichológiát és néhány szakember barátjával együtt létrehoztak egy speciális vállalkozást, amelyen belül elindítanak most egy nőknek szóló Me Too tréninget is. Portrébeszélgetésünk apropóját ez a tréning adta,  hangnemét pedig az  határozta meg, hogy Barna Erával kamaszkoruk óta ismerik egymást. 

dajer.hu: Amióta ismerlek, nagyon sokszor  hallottam tőled,  hogy „én egy smasszer vagyok”. Most nem tudom, hogy ebben a kontextusban, amikor majd egy nőknek szóló „Me Too” tréningről beszélgetünk, akkor vállalható számodra ez így?

Huszár László: Nekem a BV, a büntetés-végrehajtás volt a munkahelyem, amit ha naivan is, de tudatosan választottam valamikor nagyon régen, és gyakorlatilag ott töltöttem 30 évet. A munka lényegét én mindig nagyon szerettem, és a magam módján büszke is voltam rá. Mindig is tudtam, hogy a társadalmi megítélése ennek a hivatásnak eléggé negatív, de én szerettem büszke lenni rá. Újabban már ezzel kicsit óvatosabb vagyok, meg hát effektíve már nem vagyok smasszer.

HL01

dajer.hu: Nekem már a középiskolás időszakunkból is az rémlik, hogy te egyenruhás közegben akartál dolgozni. Állandóan katonásdit játszva, ez baromira benne volt a pakliban.

HL: Hát igen, a nyári tábort gyakorlatilag végig egy 65M típusú  katonai gyakorlóban  és bokaszíjas határőrcsizmában nyomtam végig. Ez nyilván nem csak úgy véletlenül történt. Valamilyen lélektani prediszpozíciónak a következménye lehet, hogy én ehhez a világhoz ennyire vonzódtam. Az is igaz, hogy akkoriban, a ’80-as évek elején katonai főiskolára menni, annak annyira más volt a jelentése és annyira alacsony volt a presztízse, hogy én azt nem mertem bevállalni. De a lelkem mélyén azért szerettem volna katona lenni, és a szociológiáról egy sasszéval mégiscsak valamilyen fegyveres testülethez tudtam menni dolgozni.

dajer.hu: Az ELTE szociológia szak után hogyan kerültél pontosan a BV-hez?

HL: A későbbi főnököm tartott egy ilyen tematikájú órát, akivel lehetett menni börtönlátogatásra is. Ezután kerültem nyári gyakorlatra a Budapesti Fegyház és Börtönbe. Csodálatos volt, komolyan. Egy teljesen svejki világ. De a rabok meg nagyon is igaziak voltak. És akkor aláírtam, hogy nevelő akarok lenni. A maga módján vagány döntés volt, de volt benne valami bornírt is.

dajer.hu: Számodra mi volt akkor a különbség attitűdben aközött, amit a Rendőrtiszti Főiskola jelentett volna az ELTE szociológiához képest?

HL: Hiányzott volna az a közeg, az a gondolkodásmód, ami egy egyetemen, akár egy bölcsész jellegű szakon is megvan. Tehát simán tápos bölcsész nem lettem volna, mert az unalmas, sima smasszer se lettem volna, mert az meg szimpla. A két, ilyen értelemben ellentétes világnak a kontrasztja vagy egymásra játszása volt, ami nekem izgalmasnak tűnt. És ha sikeres voltam valamennyire (ami itt a paraméterek alapján talán elmondható), akkor talán pont ez volt az a sajátosság – nem akarom azt mondani, hogy ez volt a titok, mert nem volt itt semmi titok –, ami rám volt jellemző. Kicsit ilyen bölcsész is a pali, értelmiségi, beleértve azt is, hogy angolul gyorsan össze tud ütni egy hivatkozási listát szabályosan. Másrészt meg tudja, hogy mi az a tokfedél.

dajer.hu: Mi az a tokfedél?

HL: A gépkarabélyon a toknak a fedele, tehát ami lezárja a mozgó alkatrészek felett, a helyretoló rugó fölött kell keresni, ha esetleg…

dajer.hu: Köszönöm. Bévésként a határokat – szó szerint is – erősen feszegetted, hiszen hosszú ideig külföldön dolgoztál, több helyszínen is, EU-misszióban. Egyszer baráti társaságból felhívtunk Skype-on, és akkor utaltál a kinti missziós feladataidra, például a túsztárgyalói munkádra is. Mi még cukkoltunk is azzal, hogy Bruce Willisként a Die Hard 152. részében, atlétatrikóban izzadva intézed kint a világ megmentését… De valójában minek mentél ki?

HL: Azt hiszem, ez ugyanannak a történetnek a folytatása, amit az előbb pedzegettem. Itt is jelen volt a kettősség. Azt nem mondhatom, hogy unalmas volt az életem, mert a gyűjtőnek, a Budapesti Fegyház és Börtönnek a parancsnoka voltam, aztán pedig országos parancsnok helyettese lettem. De úgy éreztem, hogy ebben a bévés világban már kimaxoltam a dolgot, hogy valami mást, nagyon mást akarok csinálni. Gondolkoztam többféle dologban is, és akkor jött a hír, hogy Irakban, Bagdadban keresnek missziós pozícióra valakit.

dajer.hu: Ez egy nemzetközi pályázat volt?

HL: Igen. Az EU-nak a válságkezelési misszióiba rendszeresen kerestek embereket, és hát Bagdadba soha senki nem jelentkezett. 2006-ban nekem jutott a feladat, hogy határidőre megküldjem a kért választ a minisztériumnak. Akkor öt másik papírral bevittem Bökönyi István akkori vezérőrnagynak, volt országos parancsnoknak a kész választ, hogy “negatív”. És akkor kérdeztem meg, hogy amúgy én ide nem mehetnék esetleg? Utána már maga a folyamat nem volt ennyire egyszerű, de a vége az lett, hogy ültem egy C130-as Herculesen Kuvait-Bászra irányba, és mentem Bagdadba. Bruttó nyolc hónap volt ez az első túra, aztán később 2011-13 között vezettem Irakban a missziót.

dajer.hu: Emlékszel még arra, hogy amikor megérkeztél és körülnéztél, az milyen volt? Tudtad egyáltalán, hogy mire vállalkoztál?

HL: Nem tudom. Leszálltunk, és a bászrai katonai repülőtéren várakoztunk. Éjszaka volt, kb. 40 fok. A távolban égtek a gáztornyok fényei. És akkor hirtelen elkezdtek lőni. Robbantak az aknagránátok, mire mondták nekünk, hogy azonnal menjünk be egy betonfalakkal elkerített részre. Akkor megszólalt a magyar mobilom, amit elfelejtettem kikapcsolni. Ezt te nem is tudod, de te hívtál akkor pont, hogy baj van, mert bevitték a Feriéket a rendőrök. (A 2006 őszi utcai zavargások idején letartóztatták a Tilos Rádió két munkatársát, akik a kocsijuk felé tartottak,  mert a mellettük rendőröket inzultáló tömeghez tartozóknak hitték őket. A háromnapos fogvatartást később harmincnapos előzetesre hosszabbították, majd a bíróság felmentette őket – a szerk.)

dajer.hu: Ne! Ez akkor volt, tényleg akkor történt?

HL: Igen. Azt hiszem, annyit tudtam neked akkor mondani, hogy bocs, külföldön vagyok, most nem tudok segíteni.

dajer.hu: Csodás egybeesés. Azért mentél akkor ki, mert újabb adrenalinlöketre vágytál, vagy mert tanulni akartál, vagy mert úgy gondoltad, hogy sok olyat tudsz, amit érdemes lenne átadni másoknak?


HL: Hát az alapvető ambíció elég személyes volt. Hogy amit mások nem tudnak, nem akarnak megcsinálni, azt vállalom, az ember szeret így valamennyire különleges lenni. Megint csak ugyanannak a történetnek a folytatása, ami a középiskolai ejtőernyőzéssel kezdődött, aztán jött a fegyőrség, és ez is egy következő állomás volt. Most mondhatnám, hogy szerettem volna fölépíteni Irakban a jogállamot, meg átadni azt a hatalmas tudást, és persze nem mondom, hogy ez egyáltalán nem volt igaz, de őszintén szólva, ma már úgy látom, hogy az egoépítésem fontosabb motiváció volt.

dajer.hu: Ehhez képest mi volt a hivatalos feladatod?

HL: Ebben a misszióban nekünk kellett megszervezni, hogy iraki rendőröket, bírókat közvetítsünk európai helyszínekre, ahol aztán képzéseket kaptak. Gyakorlatilag logisztikai szervezési feladatunk volt. Emellett én ugye bévés szakértőként is voltam kint, de mivel többet lőttek, mint hogy ezt tudtam volna kint gyakorolni, ez inkább virtuális feladat volt.

HL Irak

dajer.hu: Visszajöttél Magyarországra, ismét haza, a büntetés-végrehajtásba.

HL: Így van. Különböző beosztásokban, általában kockázatértékelés és stratégiakutatás, ezek voltak a fő profiljaim. El lehet képzelni, hogy a kinti élet után mondjuk stratégiákat írogatni, az finoman szólva nem érte el az izgalomskála tetejét. Viszont elég intenzíven próbáltam azzal foglalkozni, amivel Irakban is, hogy utánamenjek olyan képzési formáknak, amik az extrém stresszel való megküzdést, a klasszikus stress copingot tudják fejleszteni. Például a különleges alakulatok kiválogatásánál és képzésénél is ezt használják, ezt módszeresen és komolyan kutattam is. Majd ebből összeraktam egy olyan képzést bévéseknek, aminek a módszertani háttere erre épült, alkalmazkodva a mi feladatrendszerünkhöz és lehetőségeinkhez. Azt hiszem, ez a képzés lett a legjobb termékem, amit kifejlesztettem a 30 éves bévés pályafutásom alatt. Ezt aztán kiegészítette egy olyan rész, amiben a kommunikációnak nagyobb szerepe van: a krízisincidens-tárgyalás, amit a közérthetőség kedvéért általában túsztárgyalásnak szoktunk hívni. A börtönben a túszhelyzet ritka, de az korántsem, hogy egy fogvatartott mondjuk betagad, vagy betagadja a zárkát, vagy öngyilkossággal fenyeget.

dajer.hu: Mi az, hogy betagadja a zárkát?

HL: Hogy azt mondják, menjen oda be, de nem megy be. Nyilván a végén úgyis mi nyerünk, de hogy ahhoz mennyit kell lökdösődni, meg mennyi kényszerítő eszközt kell alkalmazni, az nem teljesen mindegy. Tehát, ha anélkül meg lehet oldani, akkor az sokkal jobb.

dajer.hu: Most itt keverednek a szakmai és a nagyon személyes témák, ami nem baj, vagy ha baj is, ettől nem tudok eltekinteni kettőnk esetében. De amikor erről beszélsz például, hogy meddig lehet elkerülni bizonyos kényszerítő eszközök vagy módszerek alkalmazását, akkor mindig az jut eszembe, hogy – bár nyilván én téged munka közben sosem láttalak – a világ egyik legjámborabb emberének ismerlek. Ez oké, vagy most én át vagyok verve?

HL: Az biztos, hogy csupa jámbor emberből nem lehetne összerakni egy erőszakszervezetet. De nekem nem kellett meghasonlanom ezzel a jámborságommal. Amikor a gyűjtő parancsnoka lettem, és voltam harminckevés éves, akkor úgy gondoltam, hogy na, börtönparancsnokként nekem most itten keménynek kell lennem! Egyszer emelt hangon beszéltem egy munkatársammal, és jelen volt a helyettesem is, aki egy nagyon bölcs ember volt. Azt mondta: – Nézd, ezredes uram, ha azt gondolod, hogy ez a feladat, akkor szóljál nekem, én leüvöltöm a fejét. De neked ez nem áll jól. – És tényleg. Rájöttem, hogy nekem nem kell ezt csinálni. Nem vagyok erőszakos pali, de megbízható, aki eléggé tudja, hogy mit akar, és elég jó eredményeket is ér el.

dajer.hu: Az jut eszembe erről, amikor valaki szokatlan technikákat, szokatlan harcmodort mutat a többiek felé egy-egy kiélezett helyzetben, ami velem sokszor megtörtént. Én a VIII. kerületben nőttem fel, és amikor kamaszként vagy fiatal felnőtt nőként éjszaka mentem haza, láttam, hogy ott bandáznak a környék vagányai egy közeli téren, és nézegetik, kit lehet kipécézni. Amikor azt éreztem, hogy gáz lesz, esetleg úgy szólítanak meg, hogy ebből nehéz lesz jól kijönni, akkor magam kezdeményeztem beszélgetést velük. Annyira váratlan volt az, hogy odafordulok és én kezdek el beszélgetni velük, hogy ezzel sikerült elvennem valaminek az élét.

HL: Tehát amit jámborságként írtál le korábban, az talán inkább odafigyelés és empátia. Annak a kitalálása és megértése, hogy a másik miként lát egy helyzetet. Amit te csináltál, azzal tulajdonképpen átkeretezted a helyzetet, odafordultál, kommunikációt kezdeményeztél, túsztárgyalói nyelven szólva elkezdtél „kiépíteni egy raportot.” Ez egy nagyon jó technika. A túsztárgyalás, ha úgy tetszik, a jámborság taktikai gyakorlása. És persze ha olyan a helyzet, akkor be kell menni és föl kell rúgni az egészet a francba. De ezek veszélyes dolgok, nem filmek. És nem attól félünk elsősorban, hogy az elkövető megsérül, hanem ott megsérülhet más is.

dajer.hu : Ha már szokatlan stresszhelyzetek: Irakban, Koszovóban féltél?

HL: Sokszor. A börtönben, körleten valamiért nem. Nem azért, mert olyan nagyon biztonságos – igaz, annyira nem is veszélyes –, de ott valahogy nem éreztem félelmet. Nem is akkor jött, amikor szaladtam a bunker felé, mert szólt a sziréna, és tudtuk, hogy mindjárt robbanások lesznek. Hanem amikor tudtam, hogy holnap megyünk valamilyen helyszínre, ahova elég gáz az útvonal, gyakran robbantanak rajta, és akkor az járt az eszemben, hogy vajon holnap ilyenkor még életben vagyok-e, vagy meglesz-e a kezem-lábam. Ki akar darabokra szakadni egy autóban? Ez szorongással tölti el az embert, igen. És az a mutatvány, hogy ennek ellenére menni kell, csinálni. Én azt soha nem próbáltam, hogy ne mutassam ki, úgyis látszik. Amikor főnök voltam Irakban, és nem egyedül ültem a kocsiban, hanem másokkal, akkor az, hogy a főnök is majrézik, nekik megnyugtató érzés volt. Ha neki szabad, akkor nekem is szabad. De attól még menni kell.

dajer.hu: Ugyanakkor viszont, ha egy ilyen stresszhelyzetben szemtől szemben áll valakivel az ember, akitől van oka félni, akkor a félelem kimutatása nem az én áldozattá válásom esélyét növeli?

HL: Arra lehet kidolgozni technikákat, hogy az ember hiteles tudjon maradni. Vagyis ha tudod, hogy látszik rajtad a félelem, akkor ne azzal foglalkozz, hogy hogyan próbáld meg elfedni.

dajer.hu: Na de akkor régen éjszaka a téren hiába szólítom meg, hiába kérek tőle tüzet, ha azt látja, hogy úgy remeg a kezem, hogy alig tudom tartani a cigit, nem? Akkor valószínűleg nem vagyok nyertes pozícióban.

HL: Akkor ezt is be kell faktorálni, és erről is szólna ez a tréning, amit most a Pivot Brigade csapataként hirdettünk meg. Tehát találjuk ki előre, ismerjük meg, hogy ebben a helyzetben mik az erősségeim és a gyengeségeim, mi fér bele a személyiségembe és mi nem. Ami még nem fér bele, azt ki tudom-e fejleszteni magamban. Találhatunk olyan megoldásokat, taktikákat magunknak ilyen helyzetekre, amit esélyes, hogy hatékonyan végre is tudunk hajtani.

dajer.hu: Ha számomra például az a komfortos, mondhatom, hogy ne beszéljen velem így, mert nekem ez nagyon félelmetes?

HL: Ez egy nagyon jó mondat. Nem mondom, hogy minden esetben, de nagyon jó megoldás lehet: „Én nem gondolnám magáról, hogy ezt ön élvezi, hogy bennem ilyen félelmet kelt.” A mostani „Me Too” képzésünk arra az alapfeltevésre épül, hogy nyomasztó, megalázó, kockázatos helyzetekbe az emberek olykor belekerülnek, és vélhetően a nők gyakrabban. Ahogy a szakmánkban mondani szoktuk, nőnek lenni például egy munkahelyen már önmagában VUCA-környezetet (a volatile, uncertain, complex, ambiguous – azaz gyorsan változó, kiszámíthatatlan, bonyolult, bizonytalan – szavakból alkotott betűszó – a szerk.) jelent. És sokan azt gondolják, hogy elég, ha megtanulnak néhány önvédelmi fogást vagy magabiztosnak tűnnek.

dajer.hu: Vagy van a zsebében mindig egy eszköz, amivel majd megoldja?

HL: Igen, ha sprayt hord magával, tehát ha valami egyszerű technikai megoldáshoz nyúlhat. Ez nem kizárt, hogy elég, csak viszonylag kicsi a valószínűsége. Először is fontos a vizualizáció. Tehát el kell képzelni pontosan, látni, hogy mi is a helyzet, mik a fenyegetések. Mi annak a valószínűsége, hogy ezek bekövetkeznek, és mekkora kárt okozhatnak. Amíg ezt végiggondoljuk, tulajdonképpen kockázatot értékeltünk.

dajer.hu: Van egy női futócsoportunk, ahol rendszeresen téma az, hogy sokan egyedül futunk, adott esetben erdőben vagy elhagyatott helyeken is, és mit tegyünk, ha valaki megjelenik és fenyegetőnek érezzük a közeledését. Még milyen stresszhelyzetekre gondoltok ti, amivel meg lehet szólítani a nőket?

HL: Ez is egy jól tárgyalható helyzet, igen. Ezenfelül mi a munkahelyi zaklatás különböző formáira készülünk. Olyanokra gondolok, hogy egy nő nem mer belépni a liftbe, ha ott áll két ember, vagy ha mégis belép, akkor végigstresszeli az egészet, hogy na, vajon most ezek beszólnak-e neki, vagy nem. És ha igen, akkor mit fog lépni? Vagy ha valamilyen hatalommal bíró ember, egy férfi, megpróbál olyan helyzetbe hozni egy nőt, arra utasítja, hogy maradjon bent későn, amikor már csak ketten vannak – és a nőnek nincs ötlete, hogy milyen kommunikációs eszközökkel lehet esetleg kezelni a helyzetet, egyedül érzi magát ebben, és nem tudja, hogyan találhat szövetségeseket. A lényeg tehát az, hogy ezen az ötalkalmas tréningen nem előadást tartunk arról, hogy hol kell tartani a paprikasprayt, hanem hatfős kiscsoportokban elkezdjük összerakni közösen ezeket a fenyegetéshelyzeteket, végigvesszük, hogy kinek mi veszélyes. Mit érez akkor? Mit tud ezekről a helyzetekről? Milyen megoldási taktikák jutnak eszébe? És mi jut eszébe a többieknek? Összerakunk egy kockázati mátrixot, és a lehetséges kockázatkezelő eszközöket mindig hozzáadjuk.

dajer.hu: A tréningen nyilvánvalóan erős bizalmi légkört kell kialakítani ahhoz, hogy ez a dolog működni tudjon köztetek, ráadásul online lesz, és a tetejébe férfiként vezeted. Ez szakmailag nem támadható így? Mert azt tudjuk, hogy a férfiak által traumatizált nőknél mennyire fontos a védett környezet, amihez hozzátartozik a női tréner is.

HL: Erre a kérdésre számítunk, de egyértelmű nem a válaszom. Bár mi, akik a tréninget tartjuk, szociológusok és pszichológusok vagyunk, itt most nem terápiát csinálunk, és nem tudunk traumát kezelni.

dajer.hu: Vagyis a jelentkezők között valahogy szűrni is fogtok?

HL: Igen, beszélgetünk mindenkivel előtte, egy analitikusan orientált terapeuta munkatársunkkal együtt. Ott is egyértelművé tesszük, hogy a termékünk egy biztonsági jellegű kommunikációra és egyéb helyzettudatosságra épülő, biztonsági tanácsadás. Akinél azt látjuk, hogy terápiára számít vagy arra lenne szüksége, annak azt fogjuk javasolni, hogy kérjen más szakembertől támogatást. Azt nem mondom, hogy olyan ez, mintha vízcsapot szerelnénk vagy lecsófőzést tanítanánk, tehát nyilván vannak komoly lélektani vonatkozásai is. De itt mi férfiként mint szakemberek vagyunk jelen, és arra szeretném a nőket ösztönözni, hogy ők együtt dolgozzák ki a megoldást. Az orvosnak se fáj a térde, aki térdet műt, és én se aggódom azon, ha egyedül futok az erdőben. Tehát tudom kívülről, de empátiával nézni ezeket a problémákat, érzelmileg nem vagyok annyira involvált – és ennek itt most sokkal nagyobb az előnye, mint a hátránya.

További információk a Pivot Brigade Me Too tréningjéről itt érhetők el.

(X)