Amennyire a halál véget vethet egy szeretett személy életének, úgy nem a vele való kapcsolatunknak. Életünk közepére különösen fontossá válnak ezek a belső beszélgetéseink és miközben fájdalmas, hogy egyre többen kerülnek fel az elmentek tablójára, jó és erőt adó gondolni azokra, akik példaként lebegnek az emlékezetünkben. Csoszó Gabriella fotóművész sorozatában az ő hőseit, hétköznapjainak példaképeit láthatjuk, akik között nők és férfiak, fiatalok és idősebbek, élők és bennünk élők egyaránt vannak. Az Én hősöm sorozat második részének Gábor a főszereplője.
-Legközelebb, ha bejutunk, kiosztjuk a pozíciókat. Jó? Illetve kiosztom, mert én leszek a köztársasági elnök. Na, ki mi szeretne lenni? Most még beleszólhattok.
-Jajj! Én utálom a tisztségeket. Nem akarok semmi lenni.
-Ez most nem opció. Belőletek csinálok majd kormányt.
-De én maximum remete szeretnék lenni. Már annyi minden voltam. Elfáradtam.
-Remete, remete… hmmm. Akkor te leszel a mi Remeteügyi Miniszterünk.
-Ez jó. Ez vicces. Na jó, az leszek. De csak a tiétek!
-Naná. Megdumáltuk…
(zoomos fotótanfolyamunk vidám beszélgetése 2020 tavaszán)
Vannak barátaink, akikkel akkor is beszélgetünk fejben, amikor már nem élnek. Megkérdezzük magunktól, hogy vajon most, amikor itt téblábolok, kinevetne-e. Vagy ez tetszene-neki. Hogy mérgelődne-e rajta…
Gáborral gyakran beszélgetek magamban. Elképzelem, hogy min nevetne vagy zúgolódna.
Ma például az jár a fejemben, mennyire dühös lenne az újabb korlátozások vagy a kijárási tilalom miatt. Hogy milyen nehezen viselné. Amikor utoljára találkoztunk, épp kiszabadultunk, fellélegezhettünk a tilalmak után. A Duna-parton tartottunk egy fotós órát a tanfolyami társaival, fotóztunk együtt, Gábor pedig nagyon boldog volt, hogy végre vége! Hogy újra szabadon jöhet-mehet.
Mert imádta a szabadságot. Persze, mondhatnánk, ki nem. De van, aki annyira, hogy nemcsak fizikailag, de szellemében is ragaszkodik hozzá: nem tűri az igazságtalanságot, türelemmel viseli a rá mért nehézségeket, de pöröl a világgal, ha visszaélést tapasztal, és minimum szóvá teszi azt. Aztán nem is áll meg itt. Cselekvő lesz. Szervez, véd és kiáll, másokért.
Kovács Gábor A Város Mindenkié csoport hajléktalan aktivistája volt. Én fotótanfolyamokat indítottam hajléktalan aktivistákat is meghívva a tanulási folyamatba. Mivel Gábor mindig is imádott fotózni, és korábban tanulta is a mesterséget, ő is résztvevőnk lett. Aztán így maradtunk. Évek óta szinte mindegyik induló tanfolyamunkra meghívtam őt. Ő pedig jött. Magától értetődően. Mi sem természetesebb.
De tényleg ennyire magától értetődő? Mert amikor megszűnik az egzisztenciális biztonságod, amikor a lakhatásod kérdéses lesz, amikor elveszted az otthonodat, akkor mennyi erő és lélekjelenlét kell ahhoz, hogy tanulj, hogy tanfolyamra és főiskolára járj? Mennyi erő és életbe vetett hit kell mindehhez?
Ha ez nem lenne elég, gondold át: ha mindez veled történne, neked lenne erőd egy mozgalomhoz csatlakozni, kiállni nemcsak magadért, de a hasonló helyzetű társaidért is? Olyan sokszor gondolkodtam azon, hogy ha az én életem alakulna úgy, hogy megszűnne minden lakhatásom, ha nem lenne családom, ha minden megváltozna körülöttem és mindent elveszítenék, ami fontos számomra, vajon hogyan élném túl. Mire lenne erőm? Lenne-e egyáltalán? Mit tennék? Tudnék-e cselekvő lenni, maradni?
Az, hogy képeken látható, követhető, milyen fontos eredményeket ért el A Város Mindenkié csoport, Gábor dokumentációs fotóinak is köszönhető. Álljon itt a sok kép – az övé és a társaié is – a hajléktalanságban vagy lakhatási szegénységben élő aktív emberek aktív küzdelméről és törekvéseiről. Meg fogjátok érteni, miért lett a példaképem Gábor és aktivista társai.
https://www.flickr.com/photos/146232888@N06/albums/with/72157671481513930
Ismeretségünk évei alatt Gábor nemcsak megtisztelt a figyelmével, hanem az egyik igazodási pontjává tett. Egyfajta referenciává. Mondhatjuk, hogy feltétel nélküli bizalmat szavazott nekem.
Magáévá tette mindazt, amit neki jelentettek a fotózáson keresztül hozzám köthető ügyek, a hozzáállás, a gondolkodásmód.
Miközben én tartoztam neki köszönettel, hogy ilyen erős példát kaptam kitartásból és kiállásból.
Az évek alatt sokat beszélgettünk. Fotózást tanulni és fotózást tanítani intenzív párbeszéd és fontos megnyílás. Ilyenkor az a feladatom, hogy előhozzam a lehetőséget a tanítványomból, és támasza legyek az alkotói folyamat elindításában. Hogy párbeszédben álljunk arról, hogy mit és hogyan szeretne a képekkel megmutatni. Nagyon sokszor mondtunk ellent egymásnak, és imádtuk ezeket a vitákat. Azt hiszem, ebben hasonlítunk: élénk vita közben mélyebben kezdjük érteni és értelmezni a világot.
Elnézést, megint eltévesztettem. Hasonlítottunk. Szoknom kell a múlt időt.
Ezeket a képeket Gábornak fotóztam akkor, amikor végleg elbúcsúztunk tőle. A természetet, a tájat szerette a legjobban fotózni. Itt szeretett a legjobban lenni, és ide szeretett volna végül elvonulni.
Végül a portré. Hogy keretezzem ezt a fotóesszét egy finom mosolyú műtermi portréval.
Azt találtam ki az 50-ik születésnapomra, hogy műterembe hívom a barátaimat, és egyszerű fotókat készítek róluk. Nem volt ünnepség, nem volt más, csak a fotózás és csendes beszélgetések. Azt terveztem, hogy megkérek majd mindenkit, írjon nekem a képekhez néhány sort. Hogy mi köt össze bennünket. Mert még életemben szeretném olvasni, hogy kinek mit jelentek. Ez a kép tavaly július 4-én készült. Egy évre rá, éppen ezen a napon hunyt el Gábor. A születésnapomon. Másként történt, mint ahogy terveztem. Én írok Gáborról. Hogy miért ő az egyik fontos példaképem.
Fotók és szöveg: Csoszó Gabriella