Miattuk mozdul a föld

Még egyszer a Mrs. America című minisorozatról, másképpen. Hermann Veronika filmelemzése most a címszereplő antifeminista mozgalmár ellenlábasairól, az amerikai feminizmus második hullámának ikonjairól szól. Amikor elkezdtük a cikksorozatot, még nem sejtettük, Ruth Bader Ginsburg halálával, és a nyomában fellángoló politikai indulatokkal milyen szomorú aktualitása lesz a témának.

In memoriam Ruth Bader Ginsburg

Holdudvarhatásnak nevezik az ismert pszichológiai elméletet, amely szerint egy személy tulajdonságait hajlamosak vagyunk a róla kialakult benyomás alapján megítélni. Egy külsőleg számunkra vonzó emberhez automatikusan pozitív minőségeket társítunk, míg egy kevésbé attraktív emberről több negatívumot el tudunk képzelni. Bár első hallásra furcsának tűnhet, a Mrs. America című sorozat – készítői szándék szerinti – pozitív szereplőinek reprezentációját, filmbeli motivációit lényegében le lehet írni ezzel az elmélettel. Ennek nemcsak a feminizmushoz és a női intelligenciához kapcsolódó, káros sztereotípiákhoz van köze (valaki okos VAGY szép), hanem ahhoz is, hogy ezeket a beidegződéseket hogyan használja ki a patriarchális társadalom, amikor nők különböző csoportjait játssza ki egymás ellen. A sorozatban szerencsére nem élnek vissza ezzel a bevett társadalmi előítélettel, hanem éppen ellenkezőleg, leleplezik annak hétköznapi működését.

Az előző cikkben a Mrs. America konzervatív szereplői kapcsán azt írtam, hogy a zseniális szereposztásnak és a részletgazdag megvalósításnak köszönhetően a megveszekedett antifeministák sem egyértelműen ellenszenvesek, hanem megmutatják a különféle karakterek mögött húzódó bonyolult indulatokat. Ironikus, hogy a feminista szereplőkkel ez kevésbé sikerült, noha rossz minőségről nyilván nem beszélhetünk. De színészként és filmkészítőként is sokkal hálásabb feladat a rossz karaktert úgy megjeleníteni, hogy ne papírmasé gonosznak tűnjön, míg a történelem jó oldalán álló figurákat – ez esetben az amerikai feminizmus második hullámának ikonikus alakjait – könnyebb kidolgozatlanul hagyni. Pedig az 1960-as évek végén induló mozgalom egyszerre volt civil, politikai és kulturális, történetét pedig nem szentek, hanem okos, bátor, bonyolult nők írták.

A sorozat első része bemutatja az 1970-es évek elejének társadalomtörténeti kontextusát és magát az egyenlőségellenes Phyllis Schlaflyt, a második rész pedig a ma is élő és aktív Gloria Steinemre koncentrál. Az epizód bevezetőjében az éppen hasizom-gyakorlatokat végző Schlaflyt felhívja egy oklahomai szimpatizánsa, aki egyebek mellett a levelezési listáját kéri tőle. Schlafly pontosan tudja, és nem tetszik neki, hogy ezzel az évek alatt felépített hálózatát kellene kiadnia – vagyis kiderül, megértette az alulról jövő mozgalmak erejét. A férjével zajló rövid párbeszédben elhangzik az összes feminizmushoz kapcsolódó negatív előítélet, hogy tudniillik a feministák csúnyák, erőszakosak, és még a liberálisok sem szeretik őket, mert semmi vonzó nincs bennük. Majd a következő snittben az életben és a sorozatban is modellszerűen gyönyörű Gloria Steinemet látjuk, amint szupersztárként vonul be a New York-i Guggenheim Múzeumba, az általa alapított Ms. című magazin bemutató partijára. Szóval, ha a feministákban semmi szexi nincs, akkor hogy lehet egy ilyen figura a vezetőjük?

Ennek a kognitív konfliktusnak a különféle megközelítései futnak végig a Mrs. America teljes sorozatán. Hiába próbálja a populista jobboldal (sőt időnként sajnos a baloldal is) a család- és férfigyűlölő, bajszos, mellőzött nő képét felmutatni mint a feminizmus esszenciáját, az valójában éppen annyira sokféle, ahány nő létezik a világon. Gloria Steinem mellett a többi, kevésbé dögös szereplő szinte didaktikus ellenpontként működik. Pedig Steinem kifejezetten küzdött a sztereotípiák ellen, a szexista beszólásokat („itt egyedül neked van jó lábad”) ugyanúgy nem bírta elviselni, mint hogy klasszikus szépségét a mozgalom ügyéért használják fel („téged nemcsak meghallanak, hanem meg is látnak”). Az amerikai kritikák szerint Rose Byrne élete eddigi legjobb alakítása a harcosságában is esendő, hihetetlen ellenszéllel küzdő, gusztustalan támadásoknak áldozatul eső, és mindeközben a természetes kedvességét, a világba vetett hitét megőrző Steinem karaktere.

A glamúros, 1970-es évekbeli ruhák, a jellegzetes hajzuhatag és a pilótaszemüveg csak külsőségek: Byrne valóban képes megmutatni azt a küzdelmet, ami az 1970-es évek elején a feminista mozgalmat jellemezte, és aminek sok ember – köztük az általa alakított Steinem – személyes ambíciói és magánélete is áldozatul esett. Az antifeministák álszent módon visszaküldik bántalmazott társukat a férjéhez, miközben Phyliss Schlafly mindent elkövet, hogy egyre kevesebbet kelljen otthon lennie. A feministák, legyenek szinglik vagy házasok, heterók vagy melegek, szinte kivétel nélkül beismerik, hogy a mozgalom miatt sokat hibáztak életük más területein. Ez nem vesztessé, hanem emberivé teszi őket, mint általában azokat az embereket, akik nem elrejteni, hanem pótolni igyekeznek saját hiányosságaikat.

A sorozat kiemeli, hogy Betty Friedan, a mozgalmat elindító 1963-as The Feminine Mystique (A női misztikum) című könyv szerzője azért támadja Steinemet, mert nem tartja elég elhivatottnak. Kettőjük féltékenységi villongásai, illetve az öregedő, befolyását vesztő, de tekintélyéhez az utolsó pillanatig ragaszkodó Betty Friedan gúnyos beszólásai, akárcsak a magányosságát megmutató jelenetek a sorozat legjobban kidolgozott részei közé tartoznak. Friedannek egyébként nem volt igaza: az 1960-as években szabadúszó újságíróként dolgozó Gloria Steinem már 1962-ben (tehát egy évvel Friedan nagy port kavart, csodálatos könyve előtt) publikált egy cikket The Moral Disarmament of Betty Coed címmel az Esquire magazinban, amely az újonnan megjelenő fogamzásgátló tabletták terjedéséről szól, fő kérdésfelvetése pedig, hogy miért kellene minden nőnek választani a család és a karrier között. Az amerikai feminizmus második hulláma (első hullámnak a szüfrazsett-mozgalmat szokták nevezni) erre épült. Ellentétben például az elméletileg felkészültebb francia társaikkal, Steinemék a nők mindennapi életét és láthatóságát befolyásoló ügyek mellett kötelezték el magukat. A Ms. magazin elhíresült első címlapján a nyolc karral ábrázolt hindu istennő, Káli szerepelt, azt jelképezve, hogy egy átlagos nőnek hányféle feladat és szerepkör között kell naponta egyensúlyozni.

A sorozat Gloria Steinem és Betty Friedan mellett Bella Abzugot és Shirley Chisholmot emeli ki – teljes joggal. Bella Abzug karakterének narratív megformáltsága a sorozat egyik erőssége: a karakterszínészként ismert Margo Martindale a tőle megszokott pontossággal hozza az eredetileg polgárjogi ügyvéd, később demokrata kongresszusi képviselő Abzug figuráját. A zsidó származású, egész életében a külsejével (és súlyproblémákkal) küzdő, sokszorosan interszekcionális (azaz több különböző szempontból is elnyomott) helyzetben lévő Bella Abzug az 1940-es években az egyik első fehér ügyvéd volt Amerikában, aki tévesen elítélt feketéket képviselt. A számtalan halálos fenyegetés ellenére az 1950-es években részt vett először a fekete polgárjogi, majd később a nőjogi mozgalomban. Árulkodó, hogy a beceneve „Battling Bella”, vagyis „csatázó Bella” volt. Nem félt sem a magas rangú férfi politikusoktól, sem a Schlafly-féle bigott, hatalomittas ellenfelektől: a sorozatban egyébként ő volt az, aki az antifeminista hívek figyelmét felhívta arra, hogy Phyliss Schlafly pontosan az a független nő, aki ellen harcba küldi őket. Shirley Chisholm az első fekete nő volt, akit 1968-ban kongresszusi képviselőnek választottak, és az első fekete nő, aki 1972-ben indult a demokrata elnökjelöltségért. Noha nyilvánvaló volt, hogy nem nyer, Chisholm és a női bizottságok rengeteget küzdöttek azért, hogy ne csak bekerülni, hanem feljebb jutni is könnyebb legyen a nőknek a politikai és közéleti pályákon.

Az előző cikket azzal kezdtem, hogy keveset haladt előre az ügy és a világ, hiszen még mindig nem jár egyenlő munkáért egyenlő bér, még mindig kérdés, hogy a zaklatás vagy az erőszak milyen megítélés alá esik, újabban pedig az abortuszról szóló legfelsőbb bírósági döntést is elkezdték kóstolgatni a legelvetemültebb republikánus (hazai analógiával: KDNP-s) politikusok. Shirley Chisholm nem igazán hitt abban, hogy 1972-ben elnökjelölt lehet, de talán azt sem gondolta volna, hogy közel ötven év múlva még mindig hír, hogy a demokrata alelnök-jelölt egy fekete nő. Lassan alakul a világ, és ha ezek a nők nincsenek, nem is mozdulna sokat. A Mrs. America hősnőinek erkölcsi és jogi legitimációt adott a korban, hogy egy brilliáns ügyvéd elkezdte egymás után elvállalni – és megnyerni – a nemi diszkriminációt érintő ügyeket. 1959-ben évfolyamelsőként végzett a Columbia jogi karán, mégsem kapott állást ügyvédi irodában, mert nő volt. 1972-ben társalapítója és vezetője volt az ACLU (American Civil Liberties Union, jogvédő és -segélyező szervezet) nőjogi programjának, ahol néhány év alatt több száz nemi alapú diszkriminációs ügyet vittek bíróságra. 1980-tól szövetségi bíró, 1993-ban pedig az Egyesült Államok legfelsőbb bírája lett, a feminizmus és az egyenlőség megkerülhetetlen hőse, popkulturális ikon. Amikor ezt írom, Ruth Bader Ginsburg három napja halott, az űr utána betölthetetlen. Ő és a Mrs. Americában bemutatott feminista aktivisták évtizedeken keresztül mindent megtettek azért, hogy a nők egyenrangú állampolgárokként élhessenek – nem szabad ezt az örökséget eltékozolni.

Hermann Veronika  filmelemzésének első része:
Idejöttem, hogy megvédjem magam, de senki se támad

Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a facebookon és az instagramon!