Vogue vs. Vanity Fair? A Biles és Leibovitz – ügy másik olvasata

Nemrég nagy port kavart és bírálatok özönét zúdította az amerikai Vogue magazinra Annie Leibovitznak az afroamerikai tornászfenoménról, Simone Biles-ról készített képsorozata. Egyesek egyenesen szégyennek tartották, hogy a #blacklivesmatter idején a magazin ennyire érzéketlenül (vagy éppen tudatosan) egy fehér fotóst kért fel, holott remek fekete fotósok boldogan tettek volna eleget a megbízásnak. Mások szerint a legendás fotós olyan világítási technikát alkalmazott, amely tompította, összemosta a háttérrel a tornász bőrszínét, ezzel mintegy eltekintve a napirenden lévő faji kérdéstől és rasszista felhangot adva az ábrázolásnak. Lapunk két interjút is készített ebben a témában: Barna Era – nem múló kíváncsisággal – most Csoszó Gabriella fotóst kérdezte.

dajer.hu: Andrásnak (Müllner András, az ELTE Média tanszékének oktatója, az interjúsorozat másik résztvevője) is feltettem ezt a kérdést, tőled is megkérdezem. Mit éreztél először, amikor erről a vitáról és a fotósorozatot ért kritikákról értesültél?

Csoszó Gabriella: Tudod mit? Lehet, hogy durván hangzik, de egyfajta elégtételt. Hogy végre újra foglalkoznak azokkal az etikai kérdésekkel, amik nekem is a vesszőparipáim! Igaz, hogy nálam nem a bőrszín tekintetében, de a marginalizált csoportok ábrázolásában. A Fotózás és aktivizmus képzéseinknek ezek állandóan napirenden tartott kérdései.

dajer.hu: Az egy olyan képzésed, amelyen különböző hátrányokkal küzdő csoportok tagjai –hajléktalan, fogyatékos vagy roma emberek – is részt vesznek és tanulnak fotózást azért, hogy aktivistaként maguk tudják képviselni az érdekeiket és változást elérni…

CSG: Igen. És roppant nehéz meghonosítani a gondolatot, hogy ezekkel az etikai kérdésekkel egyáltalán foglalkozni kell. Az ütközőpont ott van szerintem, hogy mit gondol egy adott kultúra az alkotás szabadságáról. És az alkotás szabadságában az egy lényeges kérdés, hogy ahogyan te valamit vagy valakiket ábrázolsz, abban milyen kontrollokat vezetsz be magadnak, ha egyáltalán bevezetsz. Innentől tényleg érdekes vizsgálni, hogy van-e erről kulturális megegyezés, tart-e ott a társadalom. Vagy, hogy te magad mennyire vagy tudatában annak, hogy bizonyos társadalmi kérdésekre reflektálsz azzal, ha ábrázolsz valamit? Érdekes végiggondolni, vajon igaz-e, hogy alkotóként mindig, minden egyes képpel állást is foglalunk.

dajer.hu: Az etikai szempontok mellett megvannak a sajtótermék műfaji sajátosságai is, de mintha a vitában ez nem lenne annyira jelen. Pedig mégiscsak a Vogue-ban, egy divat- és életstílus-magazinban jelentek meg a képek, amelynek fő témái a divat és a dizájn.

CSG: Jogos a kérdés, hogy mennyire lehet számonkérni a reflektivitást egy divatmagazinon, sőt hogy mit gondolunk arról, mennyiben épül hatalmi struktúrákra és eladási mechanizmusokra a szerkesztési elv, és hogy miként jelennek meg benne társadalmi kérdések. És én sokszorosan vagyok kritikus! Tisztelem Leibovitzot, vitathatatlanok a fotográfiai érdemei. De közben ő egy nagyon nagy hatású művész, aki maga is a tömegfogyasztásra épülő rendszer alkotója, legalábbis amikor alkalmazott fotográfiákat készít. Az ő életművének nagy hányada megbízásos felkérésekre készült, és elsősorban azért ismerjük ennyien, mert hírességeket fotózott, ráadásul különleges helyzetekben. Tehát az ő reprezentációja egyrészt megbízásokon alapszik, másrészt viszont ő maga teremtett is ezzel egy stílust. Akkora ikon lett, annyira tiszteljük ezeket a képeket, annyira belénk ivódtak az ő fotográfiái, hogy tulajdonképpen nincsen címlapfotózás Leibovitz nélkül!

dajer.hu: És ez baj? Vagy azért mondod ezt, mert az újságnak így már nincs vagy kisebb a felelőssége, hiszen azzal hogy őt kérték fel, nem kellett állást foglalniuk semmiben? Mert Leibovitz maga egy médium, ő maga már egy intézmény? És így ő viszi el a balhét is?

CSG: Nem, ez egy adottság, ő egy origo ebben a műfajban, akit az elsők közt tanítanak azoknak, akik ismerkednek a műfajjal. Úgy is mondhatnám, hogy ezek a szerkesztőségek, amikor arra gondolnak, hogy címlapot kell csinálni, tuti, hogy az elsők közt jut eszükbe Leibovitz! A Vogue, a Vanity Fair vagy a Rolling Stone, ezek mind fontos szakmai mércék, ezeknél ő otthon van, tehát természetesnek is vehetjük, hogy őt kérték fel. Mondom ezt én, akit soha nem vonzott a magazinok világa, tehát nem véletlenül nem ott vagyok.

dajer.hu: Amúgy te fotósként soha nem is kísérleteztél ezzel a műfajjal?

CSG: Olyan volt, hogy fotóztam magazinnak, amikor nagyon progresszív, általam is nagyra becsült képszerkesztő kollégák ültek ott, akik kértek tőlem képeket. De jellemzően olyankor például írónőkről, írókról készítettem portrékat. Vagy én magam szerepeltem ilyen magazinokban, igen, szerintem többször voltam bennük szereplő. Csak megjegyzem halkan, hogy mindig azt mondták, hogy a magazinok negyvenéves korukig szeretik fotóztatni a nőket, és szerintem én pont negyven voltam, amikor egyáltalán meghívtak erre és beraktak. Mondtam is, hogy last minute vagyok. Ezenkívül zsűriztem is magazinos fotópályázatokon, de ott is jellemzően olyankor kértek fel, amikor valamilyen érzékenyebb társadalmi problémával foglalkoztak. Tehát amit egyébként összegyűjtöttem tapasztalatban vagy tudásban, azt használta a magazin is, és nekem sem kellett pironkodnom, hogy elvállaltam ezt a munkát, összességében nagyon jó élményként maradtak meg bennem ezek a felkérések. Véletlenül sem akarom lesajnálni ezeket a lapokat vagy ezt a műfajt. Nem az elitkultúra felől szeretném ezt most megközelíteni, és nem akarom, hogy félreértsenek, hogy egyfajta kultúrsznobizmust adok itt elő. De az fontos, hogy szerintem – az elért emberek tömegei és a magazin tradíciója miatt – nem lehet ugyanúgy vizsgálni egy ilyen esetet, mintha ezeket a képeket egy kiállításon látnád.

dajer.hu: Összezavarsz. Most akkor elfogadó vagy a magazinnal vagy elutasító? Mondván, hogy a hatásukkal tisztában voltak, tudták, hogy nagy hullámokat verhet, kiszámítható volt egy sok milliós példányszámú lapnál, ami 22 országban jelenik meg a világon. Empatizálsz Leibovitz-cal vagy sem?

CSG: Egyszerre vagyok nagyon kritikus és nagyon megengedő. Nem kibújok a válasz elől, tényleg egyszerre tudom érezni mindkettőt. Én a saját munkáimra visszatekintve is ugyanezt a kritikusságot élem át, tehát sokszor látom, hogy a mai eszemmel megtorpedóznám egyes korábbi munkáimat. Azt gondolom, hogy Leibovitz Whoopi Goldberg-portréi ma már nem készülhetnének el anélkül, hogy ne cincálnák szanaszét. Legalább is remélem! És az a kép egy ünnepelt fotográfia, ikonikus kép, de azt remélem, hogy ma már nagyon kínos lenne egy nagyon híres, ráadásul aktivizmusban is jelentős teljesítményt nyújtó afroamerikai nőt, színésznőt megúsztatni egy kád tejben. Hacsak nincs ez egyébként elhelyezve egy nagyon előkészített kontextusban, hogy mindenki értse az iróniát. Ma ez már annyira kiverné a biztosítékot, hogy ehhez képest a mostani vita semmiség…

dajer.hu: És mit szólsz a világítási kritikához, miszerint Leibovitz olyan technikát alkalmazott, amivel kvázi tompította, kifakította Biles bőrszínét? Van ennek jelentősége?

CSG: Én ennél egy sokkal érdekesebb felvetést, összehasonlítást látok. A Vanity Fair még júliusban kijött Viola Davis Oscar-díjas színésznő fotóival, szintén címlapon. Rajta van egy tengerkék ruha, és látjuk végig a hátát, úgymond „hollywoodi megvilágításban”. Semmi baj a bőre színével, és mindenki ünnepelte a képeket, hogy milyen gyönyörűek. És aztán jött Leibovitznak a fotója augusztusban, ami tényleg másmilyen. Miközben ne feledjük, hogy tőle is több Vanity Fair-es címlapot ismerünk. Később a két képet együtt hozták le, amikor beindult a vita.

dajer.hu: Most azt mondod, hogy az jó kép, Leibovitzé pedig kevésbé? Ha igen, miért?

CSG: Van egy 1863-ban készült kép, nagyon híres fotográfiája a civil háborúnak, egy sokszor publikált kép, amin egy szökött és megkorbácsolt rabszolgát látunk, leginkább a hátát.

Ő is oldalra néz, ugyanabba az irányba, ugyanaz a fej-, kéz- és testtartás. Látjuk a korbács nyomait, a sebeket a hátán. Ez a kép szimbolikus kép lett, a függetlenség napján elképesztő mennyiségben publikálták, később az erről készült reprodukciót fametszetes formában óriási mennyiségben sokszorosították. Tehát beégették a köztudatba. Vagyis Davisnél a póz, maga a beállítás onnan jön, az alkotói reflexió erre az utalásra épül.

dajer.hu: Azaz Leibovitz képeiben hiába van az őt védő szakértők szerint egy művészettörténeti utalás a középkori, általuk Fekete Madonnának nevezett ikonra – és egyben az ő zaklatási történetére, amit áldozatként elszenvedett –, azt mondod, hogy mivel az nem volt ennyire közismert, mint ez a rabszolga-fotó, így az utalás sem egyértelmű? És hogy ráadásul egy divatmagazinban nem volt elvárható ennek a művészettörténeti utalásnak a dekódolása, szemben mondjuk a Vanity-s utalással, amit sokkal többen ismernek. Akkor ez egy taktikai hiba volt a Vogue-nál vagy Leibovitznál?

CSG: Lehetséges, igen. És el kell fogadni, hogy mostantól valószínűleg nem lehet úgy képet készíteni, hogy ne vedd figyelembe azt, hol tartanak az emberi jogi mozgalmak, és hogy ne reagálj rájuk, vagy azt hidd, hogy attól, mert tudatosan nem akartál reagálni rájuk, ne reagáltál volna. A Leibovitz-képekről összességében sokkal inkább egy heroikus hős, egy erőtől duzzadó tornásznő néz ránk. És bevallom, nehezen tudok eltekinteni attól is, hogy korábban ugyanezek a lapok előszeretettel jelentettek meg olyan reklámanyagokat, amiket fekete nőkkel adtak el. Olyan reklámfotókat, ahol tényleg a végtelenségig tárgyiasítva vannak a modelljeik. Nem csak a megfizetett modellek. Képesek voltak elutazni afrikai falvakba bőrtáskákat adni a nők kezébe, hogy egy-egy érdekes fotósorozatot készítsenek velük. Ez pont egy Vogue-ban megjelent anyag volt. Vagyis olyan határátlépések és határsértések is történtek már eddig náluk, amiért úgy fogalmaztam az elején, hogy ez a vita egyfajta elégtétel.

A témában készült első interjúnk itt olvasható: Botrány a Vogue körül, a Biles és Leibovitz-ügy

Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a facebookon és az instagramon!