Túlságosan is valószerű démonok – Kim Ki-duk tündöklése és bukása

Amikor tavaly decemberben jött a hír, hogy meghalt Kim Ki-duk koreai filmrendező, újranéztük a csodálatos Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmjét. Fura volt, hogy Lettországban halt meg, és kis utánajárással még furább, mondhatni megdöbbentő dolgok derültek ki annak számára, aki egy-két film után nem annyira követte a rendező munkásságát: erőszak, metoo, száműzetés és hasonlók. Megkerestük a koreai film egyik hazai szakértőjét, Vincze Teréz filmkritikust, az ELTE Filmtudomány Tanszékének tanárát, hogy segítsen eligazodni ebben a történetben. Beletrafáltunk: őt személyesen is mélyen érintette a dolog, de az egész már sokkal régebben kezdődött…

2020 december 11-én Lettországban, koronavírus-fertőzést követően elhunyt a dél-koreai filmművészet világszerte talán legismertebb rendezője, Kim Ki-duk. Nemzetközileg legsikeresebb (legnagyobb nézőszámot elérő) és a művészfilmeket kedvelők körében Magyarországon is legjobban ismert filmjei a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz (2003) buddhista példameséje, valamint a Bin Jip – Lopakodó lelkek (2004) című kísérteties melodrámája volt. 1996-ban készített első filmjével kezdődően haláláig 25 nagyjátékfilmet rendezett, és ő volt az első dél-koreai filmrendező, akinek a filmjei a három legfontosabbnak tartott nemzetközi filmfesztivál (Cannes, Berlin, Velence) mindegyikére meghívást kaptak. 2012-re pedig mindegyik fesztiválról fontos díjakat is elhozott: 2004-ben Berlinből a Szamaritánus lányért a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét, még ugyanebben az évben a Bin Jip-ért Velencéből szintén a legjobb rendezésért járó Ezüst Oroszlánt, 2011-ben az Arirang című filmje a Cannes-i Fesztivál Un Certain Regard szekciójának fődíját kapta, végül karrierjét 2012-ben Velencében koronázta meg a Pieta című filmjével, mely a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt nyerte el.

Eddig azok a tények, melyek valószínűleg – az utóbbi évek fejleményeinek ellenére – meg fogják őrizni a nevét a világ filmtörténetében. A továbbiakban azonban olyasmiről lesz szó, ami nem egyeztethető össze az intelemmel, miszerint „halottakról jót vagy semmit”. Ugyanis Kim Ki-duk nem véletlenül és nem is feltétlenül önszántából hunyt el Dél-Koreán kívül. 2018 óta lényegében száműzetésben élt, többek között Kazahsztánban és Oroszországban, majd Lettországba érkezett, halála előtt három héttel, hogy ott ingatlant vásároljon a letelepedés szándékával.

2018 elejétől a dél-koreai közéletet – és kiemelten a szórakoztatóipart – cunamiként tarolta le a metoo-mozgalom. Egyre több ügy kapott szélesebb nyilvánosságot, melynek érintettjei korábban nem mertek nyilvánosan megszólalni, vagy ha meg is szólaltak, az igazságszolgáltatás hatékonyan hallgattatta el az ügyeket, ahogy Nyugaton is. A Kim Ki-dukkal szemben, több színésznő és szemtanúk által megfogalmazott súlyos vádak 2017 decemberétől kezdtek a nyilvánosság elé kerülni. 2018 márciusában aztán egy oknyomozó műsor Dél-Korea egyik legnézettebb televíziós csatornáján szólaltatott meg több színésznőt is, akik testi erőszakról (felpofozás a „szerep érdekében”) és nemi erőszakról egyaránt beszámoltak, melyet Kim és egy rendszeresen a filmjeiben játszó színész alkalmanként közösen követtek el. Kimet a bírósági eljárásban a nemi erőszak vádja alól felmentették, de a testi erőszak tárgyában az ügy tovább folytatódott. Az országból való távozása, és most már a halála azonban megakadályozza, hogy ennek végére a jog eszközeivel pont kerüljön. (Kim az egyik őt megvádoló színésznő ellen hitelrontásért pert indított, de azt elveszítette.)

Az egész ügy engem személy szerint eléggé felkavart. Számomra a koreai filmkultúrához vezető belépési pont Kim Ki-duk volt. 2002-ben filmkritikusként a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon futottam bele egy Kim Ki-duk retrospektívbe. Ha figyelmesebb vagyok, már tudhattam volna róla, hiszen 2000-es, A sziget című „hírhedt” filmje tette fel őt a filmrajongók nemzetközi térképre, és legendák születtek a kritikusokról, akik elájultak a sajtóvetítéseken a valóban rafináltan zsigerekig hatoló jelenetektől. Engem azonban addig nem érdekelt különösebben a koreai film. Ez 2002 nyarán, Karlovy Varyban gyökeresen megváltozott. Kim-rajongó lettem, úgyhogy amikor két év múlva megérkezett a magyar filmforgalmazásba előbb a Tavasz, nyár, ősz…, majd a Bin Jip, lelkes írásokban ünnepeltem Kim életművét és filmjeit a Filmvilág hasábjain. Innentől fokozatosan beleástam magam a koreai filmek világába, hogy aztán a 2010-es évek közepén egy ösztöndíjjal hosszabb időt el is töltsek Dél-Koreában. Igazából addigra voltak már koreai rendezők, akiket jobban kedveltem Kimnél, de az elsőség okán továbbra is ő maradt egyik fontos hősöm.

Rajongásom kezdetétől világos volt, hogy otthon, Koreában egyáltalán nem kedvelik őt. Az, hogy csak 30.000 nézőt csinálnak a nemzetközi filmfesztiválokon sikeres filmjei (melyek Franciaországban 300.000-et, Németországban meg 200.000-et), természetesen nem jelent semmit: Tarr Béla se csinál rekord nézőszámot itthon, miközben az egész világ ismeri a filmjeit. De azt, hogy Kimmel a koreai filmkritika is milyen lenéző és elutasító volt, érdekesnek találtam. A koreai kultúrában némi jártasságot szerezve eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy ebben a rendkívül szigorúan hierarchikus társadalomban, ahol a rang, és különösen az iskolázottság áttörhetetlen korlátokat emel az emberek közé, Kimnek nemigen lehet esélye társadalmi elismerésre. Alacsony, munkás származása még hagyján, de az, hogy lényegében a középiskolát sem fejezte be – mert az apja 17 évesen kényszerítette, hogy munkába álljon –, jóvátehetetlen bűn a koreai társadalomban. A kétkezi munkás létből akart szabadulni, amikor belépett a koreai haditengerészetbe, majd később a baptista egyház szolgálatába, ahol papnak készült. Végül az 1990-es évek elején néhány évet Franciaországban töltött, ahol utcai rajzolóként, amolyan művész-vagabondként élt. Az interneten fellelhető életrajzaiban állandóan visszatérő elem, hogy „Franciaországban művészeti tanulmányokat folytatott”. A róla szóló, nyomtatásban megjelent monográfiákban azonban egyértelműen az szerepel, hogy soha semmilyen formális művészeti képzésben nem vett részt sem otthon, sem külföldön – leszámítva egy hat hónapos forgatókönyvírói gyorstalpalót, amit Dél-Koreába való visszatérése után végzett el. Franciaországi „képzése” tehát annyiból állt, hogy felfedezte magában a művészet iránti vonzalmat, és látott néhány filmet is. A tanfolyam után elkezdte forgatókönyvekkel bombázni a koreai „filmalapot”, és két vállalkozó szellemű producernek köszönhetően 1996-ban elkészítette első filmjét, saját forgatókönyvből. Élete végéig, minden filmjének maga írta a forgatókönyvét, és másoknak is írt sikeres filmek alapjául szolgáló könyveket. Iskolázatlan, bátran mondhatjuk: műveletlen, vad zseni volt, aki bármiféle előképzettség nélkül rendez egy filmet, majd a következő évben még egyet, és a harmadik évben egy harmadikat… Ezeknek a filmeknek Karlovy Varyban 2002 nyarán magamban 10 pontból 8,5-ös átlagot adtam. Nem voltak tökéletesek abban az értelemben, hogy hogyan kell a filmiskolában tanultak szerint filmet csinálni, voltak fésületlenségek, csiszolatlan élek, de elemi erejű volt a kreativitás, ahogy filmes módon gondolkodik, képekben szavak nélkül mesél, szokatlan, de izgalmas vizuális szimbólumokkal teremt jelentést. Igen, sok erőszak volt ezekben a filmekben, de sosem éreztem öncélúnak – azt fejezte ki (a szinte mindig önéletrajzi szenvedéseit is megidéző motívumokkal), hogy mennyire kegyetlen a társadalom peremén, a társadalmon kívül élni. A kitaszítottság okozta szenvedés, frusztráció hogyan fordul erőszakba, hogyan lesz a szenvedés és a fájdalom a kommunikáció egyetlen lehetséges eszköze.

Ezek a történetek az országimázs szempontjából sem voltak kellemesek, de ha egy Amerikában iskolázott koreai rendező csinált ilyesmit, akkor azt nem fájlalta annyira a koreai kritika. És lássuk be, nem Kim az egyetlen a koreai filmben, akinek a műveiben sok az erőszak, viszont nagyon valószínű, hogy nincs másik, akinek még érettségije se lenne. Persze az Amerikában iskolázottak nem gyakran választották a társadalmon kívülieket főszereplőnek, ők általában megmaradtak a középosztály ábrázolásánál – ott gond nélkül, kulturáltan szabadulhat el a K-horror. Kim lett tehát a koreai film műveletlen, erőszakos és visszataszító kívülállója, hasonlatos legtöbb hőséhez. Így aztán általában furán néztek rám a koreai kollégák, amikor megtudták, szeretem Kim Ki-dukot, és hogy ráadásul még feminista szempontból sem tartom elítélendőnek, miközben a filmjeiben a nők gyakran esnek erőszak áldozatául. Korai filmjeinek ezekről az eseteiről, történetszálairól mindig azt gondoltam, hogy pontosan azt leplezik le, micsoda elképesztő képmutatás és kiszolgáltatottság övezi a nők helyzetét az olyan – a fejlett nyugati társadalmakhoz képest – durván diszkrimináló patriarchális társadalomban, mint a koreai. 2012-ben aztán megjelent egy Amerikában élő koreai szerzőnő tollából az első tudományos igényű monográfia Kim addigi munkásságáról, és örömmel láttam, hogy végre van egy koreai, ráadásul egy női filmtudós, aki nagyra értékeli Kimet, akivel lényegében mindenben egyetértek, amikor nem nőgyűlöletnek olvassa a mégoly erőszakos történetszálakat, megoldásokat sem.

2016-ban, elkészültéhez képest késéssel láttam a Moebius (2013) című filmet. Ezzel kapcsolatban volt először az az érzésem, hogy értelmetlen, túlzott és emiatt gusztustalanul erőszakos, és a túlzások saját stílusának taszító paródiájává teszik a darabot.

De a legjobbaknak sem lehet jó minden filmje, gondoltam, és a következő két munkája alapján, még ha azok nem is voltak nagyon emlékezetesek, nem tűnt úgy, hogy végleg elgurult volna a gyógyszere. Ezek után robbant a metoo-bomba. 2017 decemberében már nyilvánosan megvádolta egy színésznő, éppen a Moebius forgatása kapcsán. Ezzel együtt 2018 februárjában a Berlini Filmfesztivál levetítette friss filmjét úgy, hogy a szervezők már tudatában voltak a botránynak – az Ember, tér, idő és ember már az én Kim-rajongó szememmel nézve is minden szempontból védhetetlen, borzalmas, groteszk és szánalmas mű, a nemi erőszak beteges apoteózisa. Egyetlen pozitív gondolat sem jut róla eszembe. A valódi metoo-atombomba azonban márciusban érkezett a tényfeltáró műsorral a koreai tévécsatornán, és jutott el szélesebb körben a koreai film iránt érdeklődőkhöz, így hozzám is. Azóta nem írtam Kim Ki-dukról. Örültem, hogy nem kell róla írni, nem adódik alkalom, nincs új filmje a magyar mozikban. Nem tudtam, miként is fogom ezt a helyzetet kezelni. Miként értékeljem (át?) a – minden bizonnyal valóban erőszaktevő – munkásságát? Hogyan viszonyuljak a helyzethez filmtudósként, egyetemi oktatóként? Kim Ki-duk, az alulról jövő, iskolázatlan, a saját, erőszakos élettapasztalataiból építkező vad zseni sorsa végül beteljesítette bírálóinak előítéleteit. Vagy a koreaiaknak van igazuk, és aki iskolázatlan, meg erőszakos filmeket csinál, az biztosan gonosztevő? Született gonosztevő volt, vagy a hírnév és a siker, illetve a nők elleni erőszakot normalizáló patriarchális társadalom teremtett olyan körülményeket, amelyek között erőszaktevővé vált? Jelent-e mentséget, hogy talán éppen az iskolázatlanság és a marginalizáltság alapvető tapasztalata fosztotta meg attól, hogy képes legyen kezelni a nemzetközi hírnévvel járó hatalomból adódó kihívásokat és csábításokat?

Darcy Paquet, a koreai film egyik legfontosabb kritikusa, szakértője, aki maga évtizedek óta Koreában él, a botrányt követően kivette a tanmenetéből a Kim Ki-duk-filmeket – nem tanítja többé. Én egyelőre nem vettem le a korai filmjeit az ázsiai filmes órám filmlistájáról. Kim Ki-duknak köszönhetem, hogy megismerkedtem a koreai filmmel, hogy elkezdett mélyebben érdekelni a koreai kultúra, hogy egy ideje mindennap lelkesen küzdök a koreai nyelv elsajátításával. Az első munkái közül sokat továbbra is 10-ből 8 pont fölé értékelek, de már sosem tudom ugyanúgy nézni a filmjeit, mint a botrány előtt. Fogom még tanítani a műveit? Minden bizonnyal, és írni is fogok róluk. Majd valahogy megoldom.

Továbbra is úgy gondolom, hogy minden erőszak ellenére a Madárkalitka fogadó (1998) vagy a Szamaritánus lány (2004) csodálatos női történetek, mint ahogy a Tavasz, nyár, ősz,… és a Bin Jip sem érdemtelenül nyűgözte le nézők tömegeit. Egyelőre a Szamaritánus lány gyönyörű plakátját se vettem le a falamról. Felmentem Kimet, mert alulról jött és iskolázatlan volt? Semmiképp. Egy hősöm örökre elveszett, de nem a halálakor, hanem 2018-ban.