A lehurbolt Földanya és én, az újratöltött környezettudatos

Létezik, hogy a kommunizmus sokkal hulladékmentesebb volt, mint ami utána jött Romániában? Lehetséges, amennyiben elfogadjuk azt is, hogy  az újrahasznosítás a nélkülözésből is volt eredeztethető jelenség. Néhány napja egy cikkünk elé azt írtuk, hogy az igazán menő fogadalmak nem újévkor születnek. Kivéve, ha az elhatározó dajeros. Moscu Katalin kolozsvári szerzőnk egy reggel beült a napsütötte sávba és végiggondolta, mit is kívánjon magának az idénre a környezettudatosság területén, méghozzá úgy, hogy a jövő súlyos és személyes kihívásaira részben nagyon is a saját múltjában kereste a válaszokat. Hosszú írás, ajánlott a szerző által is tartott reggeli kávézásnál, utazáskor vagy ebédszünetben, esetleg unalmas irodai munka közben vagy az  esti lecsengetés rítusában olvasni.

Január első napjaiban, amikor a reggel jó ráérős, már több éve rituálé-szerűen elgondolkodom azon, mit szeretnék másképp csinálni az új évben. Főzök magamnak egy kávét, leülök a napsütötte konyhaasztalhoz, és csak nézek magam elé. Ez a negyedik leginspirálóbb pillanat és helyszín a zuhanyozás, a vécénülés és a mosogatás után – kicsit talán ünnepibb az előzőeknél. Idén a környezettudatosság tolakodott előtérbe, persze nem véletlenül – jól megágyaztam neki az elmúlt időszakban. Apró lakásomban sikerült annyi haszontalan tárgyat felhalmoznom, hogy azt sem tudom, hol kezdjem a lomtalanítást. Persze most sem ez tette be az ajtót, mert halogatásban profi vagyok, hanem az, ami mostanában a virtuális közszájon forog: meg kell mentenünk a Földet! Erre a mondatra bennem azonnal feldereng a kép, amint a lehurbolt Földanya egy szép napon alaposan megunja esztelen pazarlásunkat, jól megrázza magát (a sok aprónép minden masinájával együtt úgy hullik le róla, mint a pelyva), aztán elegánsan elrendezi zöld hajkoronáját, és indulhat egy újabb civilizáció hajnala. Szóval ez a „mi majd megmentjük a Földet” szlogen mosolyogni valóan naiv. Mert igazából saját irhánkat kell mentenünk. Előbb mi pusztulunk el, nem a Föld.

Vissza a kávémhoz: olvasom, hogy a milleniálisok milyen tanácsokat osztogatnak környezettudatosság-ügyben: például hogy a valódi cél nem az újrahasznosítás, hanem a hulladékmentesség (zerowaste). Elnézem kamaszlányomat, aki a boron kívül már semmi mást nem látott üvegpalackban, így az elhasznált műanyag palackokat próbálja ezerféleképpen újrahasznosítani. Itt villan be a kép, amikor 1991 nyarán, a sikeres egyetemi felvételi után, állok a román tengerparton, egészen közel a bolgár határhoz, a homokpart fölötti magaslaton, és megrökönyödve nézem a posztapokaliptikus képet: ameddig szem ellát, zacskók  és pillepalackokat tízezreit lebegteti, görgeti a szél ott, ahol két éve még csak száraz kórók és pusztaság volt. Emlékszem, hogy összeszorult a gyomrom, mert arra gondoltam, hogy még csak két éve tört ránk a szabad gazdasági piackultúra, és máris eltorzítja környezetünket. De emlékszem arra a hirtelen jött boldogságra is, amikor egy román üzletben először pakolták be az árumat ingyenzacskóba. Azóta kering egy vicc a köztudatban: mi az, ami minden román családot összetart? A közösen birtokolt zacskónyi zacskó.

Csakhogy ez nem annyira vicc. A nyolcvanas években végtelenül hálás voltam anyám nyugat-németországi barátnőjének, aki valóban hozott nekünk egy zacskónyi reklámzacskót, így volt miben hordoznom a kottáimat úgy, hogy esőben ne ázzanak el, és vizes úszófelszerelésemet úgy, hogy ne áztasson el minden egyebet a táskámban. Most viszont két zacskótárolóm dugig van, pedig már hónapok óta neccekkel járok vásárolni. Kétségtelen, hogy elszabadult a baktériummentes, egyszer használatos csomagolások pokla. Miközben gyerekeim harcolnak a hulladékmentesség mezején, sorra jutnak eszembe gyerekkorom egyszerű és nagyszerű megoldásai, pedig mi nem ismertük a hulladékmentesség ideológiáját, csak a kommunizmusét. Megpróbálom ezeket felidézni (a teljesség igénye nélkül):

– szemeteszacsi és -tároló helyett régi lékelt vedrünk volt (amiből a víz kiszivárgott, de újságpapírral bélelve még mindig tökéletes volt a háztartási szemét tárolására).

– az előcsomagolt élelmiszer kizárólag üvegben vagy papír/karton-csomagolásban érkezett (nagyon ritkán zacskóban). Volt befőttesüveg minden méretben, és üvegpalack, italosüvegek és további apró üvegcsék. Egy részét pénzért vissza lehetett váltani, de a többit is átvették beolvasztásra. Külön kategóriát képeztek a tejtermékes üvegek. Létezett tejkihordó szolgáltatás, ahol csereüveg ellenében az ajtódnál hagyták a tejet. A tejesember hajnali 5 óra körül végigcsörömpölt a negyedben rekeszes kézikocsijával, és havonta egyszer lakásról lakásra járt begyűjteni a tej árát. Minden egyebet, amit darabszámra vagy szeletelve árultak, barna vagy újságpapírba csomagoltak.

– fémkonzervet (hallal, pástétommal, zöldborsóval, paradicsompürével, csülkös babfőzelékkel) ritkán vásároltunk, de a bádognak csak a tetejét dobtuk el. A fémdoboz tökéletesen bevált hamuzónak, cserépaljnak, temetői virágvázának, festékek tárolásához vagy húsvéti tojásfestéshez.

– zacskóba csak üzleti tejet csomagoltak. Annus néni (dédnagyanyám nővére) akkurátusan mosta és gyűjtötte őket. Húsvétkor abba csomagolta számunkra a diót és a hagymahéjjal festett tojást. Örömmel, de kissé undorodva bontottam ki, mert bármennyire igyekezett kimosni, a tejszag benne maradt. Műanyagba viszonylag kevés étkezési terméket csomagoltak.

– faládákban általában a piaci termékeket szállították vagy a tárolták.

– végül ott voltak a mindenféle zsákok (raffia, szőttes, papír): ebből mérték kisebb papírzacskókba a rizst, babot, lencsét, kukoricát és egyéb magvakat. A szotyit papírtölcsérben adták.

Minden nő táskájában ott lapult legalább két bevásárlószatyor, otthon pedig a fogason lógott, ha gyereket menesztettek a boltba kenyérért, cigiért vagy sörért. Felmosónk nem volt: a partvisra rákerült a legpuhább elhordott pamut hálóing. A kefék mind fából és disznószőrből voltak (még a fogkefénk is). Áhítattal néztem, hogyan kopik és göndörödik a szőrük. Azt tudtuk, hogy kefét mindig szőrével lefele tárolunk. Szappannal mosakodtunk (nem volt sokféle belőle, így a magyarországi rokonoktól azt kértünk), hajat kulcsos szappannal mostunk. Nagyanyám évente főzött szappant – a legfinomabbat – az összegyűlt zsiradékból. Még a nagyobb csontok is belekerültek a kollagén miatt (azt a végén kiszűrte a még folyékony masszából). Edényt TIX surlóporral mostunk, ruhát szappanőrleménnyel. Hipermangánnal fertőtlenítettünk, petróleummal irtottunk hajtetvet. A törölközőket és fehérneműt kifőztük, az ágyneműt ropogósra keményítettük (a csipkegallért is). Szerettem a keményítő illatát a friss ágyneműben. Ha illatot akartunk csempészni a ruhaneműbe, a tisztáló vízhez pár csepp lengyel kölnit adagoltunk vagy finomszappant rejtettünk a szekrénybe. Folttisztítónak citromsót, sót, benzint, bikarbónát használtunk.

A papír értékes volt, ezért akkurátusan gyűjtöttük a kamra egyik sarkában, egy faládában. Papírt tettünk a polcokra, azzal vontunk be füzeteket és kölcsönkönyveket, és szinte mindent abba csomagoltunk. Újságpapírral takarítottuk az ablakot, béleltük a szemetest, abba tekertük a télire eltett zöldséget és a szállítandó tojást, azt tettünk a dunsztolódó befőttesüvegek közé, abba tekertük a ciklus alatt használt vattát, és néha vécépapír helyett is használtuk. Papírzsepi helyett mosható vászonzsebkendőket használtunk. Falun különös értéke volt, hiszen a tűz begyújtására is használták.

A MÉH-pontoknál szinte minden csomagolóanyagot vissza lehetett váltani pénzért. Később kötelező kvótát szabtak meg az iskolákban, úgyhogy a sokgyerekesek lázasan gyűjtöttek mindent (rongyot és fémet is), a suliban leadandó. Még gesztenyét is szedettek velünk, amit a vegy- és gyógyszergyártók vásároltak fel.

Aztán jött a szabadság, vele együtt a kényelem, a termékdömping és az egyre több hulladék. Meg az EU-s előírások, melyek miatt hadjáratot indítottunk a baktériumok ellen, ötletesebbnél ötletesebb csomagolással. Először a tejtermékes üvegek tűntek el, megjelentek a fóliás műanyag poharak. Az elején még gyűjtöttük őket, de túl sokat halmoztunk fel. Nosztalgiával gondolok a cukorkás boltra, ahol hatalmas üvegkannákban sorakoztak a cukorkák a pulton, és többől is válogathattam fémlapáttal a papírzacskómba. (Ezt később Svédországban láttam viszont, de ott már műanyagból voltak a kannák.)

A növekvő szemétáradatban volt egy üdítő időszakom: tíz évvel ezelőtt elköltöztünk egy hegyi faluba. Ott minden „szemét-ügyünk” megváltozott: az élelmiszerek tetemes részét helyiektől vásároltuk vagy magunk termesztettük,gyűjtöttük. Előkerültek a kosarak és befőttesüvegek. Igaz, a tejet már újrahasznosított pillepalackban kaptuk, de a tejfölt, tejszínt, joghurtot üvegben hoztuk, a tojást, zöldséget és gyümölcsöket kosárban, a kenyeret vászonszatyorban. A cserépkályhát fával  fűtöttem, ezért minden papírt (újságot, csomagolást, papírzsepit) elégettem. Ha a kertben raktunk tüzet, oda egyéb hulladék is felkerült. Az elbomló hulladék komposztgödörben landolt. A szemét többnyire műanyag- és fémhulladékból állt össze. Kéthetente vittem le az irodai kukába (a hegyoldalban álló házunkhoz nem jött fel a kukásautó) a titkárnő legnagyobb csodálkozására. Nem értette, két gyerekkel hogyan lehet ennyire kevés szemetet termelni. Nem ismerte a komposzt fogalmát és a kiürült pillepalackokból sem nyomta ki a levegőt. Jól éltünk és jól ettünk. Nem volt bűntudatom. Közel voltunk a természethez, a kertünkben róka és mókus tanyázott. A gyermekeim megszokták a hideget, a csendet, a sötétséget és az állatok közelségét. Ha a vihar miatt nem volt áram, gyertyával világítottunk.

Öt év után visszaköltöztünk a városba. Gyermekeim mai napig rosszul viselik a kis lakást, az állatok és a természet hiányát. Szelektívek vagyunk, de elkeserít, hogy hetente megtelik egy nagy zacskó műanyag dobozokkal (joghurtot még nem árulnak kimérve, gombával pedig nincs türelmem babrálni), illetve minden piperénk dobozos, bár tusfürdő helyett most is szappant használunk. És sajnos a komposztnak valót még nem gyűjtik külön.

Úgyhogy a kávém mellett számba vettem, mit is tehetek ökológiai lábnyomom csökkentésére, és eldöntöttem, hogy: továbbra sem lesz autóm, ha mehetek gyalog vagy biciklivel, nem használom a tömegközlekedést, utazáskor többen társulunk, Ruhát ezentúl régiből varrunk vagy turkálunk, cipőért és egyéb használati tárgyakért előbb rákérdezek a szociális hálón, hátha akad valakinek elfekvőben. Amit lehet, termelőktől piacon vásárolok vagy kistermelői boltban, ahol kimérik. Szappant és fogszappant használok, arckrémet, dezodort termelőtől vásárolok, aki újratölti saját tégelyeit és lemondok a testápolóról, öblítő helyett illóolajat és ecetet használok. Fólia helyett viaszosvászonnal fedem le az ételt, saját szatyorral megyek vásárolni, a füzeteket ajándékokról lebontott csomagolópapírral borítom. Cigaretta helyett dohányt szívok, előveszem a régi cirok és fakeféket, felszámolom a haszontalan tárgyakat. Élményeket vagy szolgáltatásokat ajándékozok.

Mindehhez kívánok magamnak kitartást. Próbálok a gyerekeim előtt jó példával járni, igaz, időnként zsarnok módon. Beszélek róla; a boltban, piacon nem jövök zavarba, hanem jó hangosan előre mondom, hogy nem kérek zacskót, tegyék egyenesen a szatyromba. Mindenekelőtt felidézem, hogyan boldogultunk gyermekkoromban. Mert boldogultunk, és talán boldogabbak meg békésebbek is voltunk.

Hogyan gyártsunk otthon viaszosvásznat, blogbejegyzés

Filmecske a hulladékhasznosításról (archív anyag és kortársak emlékezései, románul):