A nők még a várószobában vannak? Vagy a nők már a várószobában vannak? Ez itt a kérdés, amit egy rég várt kiállítás kapcsán feszeget Frazon Zsófia etnográfus-muzeológus, a Dajer állandó szerzője és szerkesztőségi tagja. Szakállas női szentek és szent védőnők, bábák és láthatatlan szálak, hisztéria és jóga, hatalom és női nézőpontok: a Várószoba – női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján című kortárs művészeti projekt tárgyi alkotásai szeptember végéig tekinthetők meg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltárban (SOM).
A Várószoba – női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár (SOM) állandó kiállításában látható intervenció. Egyfajta kép a képben, amely kinyitja és máshonnan nézi az orvostörténet, a nyugati orvoslás felvilágosodás utáni intézményesített gyakorlatát. Emellett reflektál a modern muzeológia 18-19. században kialakult állandó kiállítási műfajára, a múzeumi állandóságra. Úgy kritizál, hogy beszédbe elegyedik: a kiállítási tárgyakkal, képekkel és gondolatokkal, a térbe rendezett történetekkel. Új témákat, más pillantásokat és tekinteteket emel a térbe, és ehhez az orvostudományból is ismert intervenció, beavatkozás fogalmát és praxisát használja. A Várószobára tekinthetünk a kiállításban eredetileg is meglévő, de rejtett tartalmak aktiválására ugyanúgy, mint radikálisan más hangra, alternatív olvasatra. A régi és az új, a történeti és a kortárs, a tudományos és a művészeti világok illesztése azonban semmiképp nem görbe tükör, hanem beszélgetés: múzeumi tudások és kortárs művészeti tapasztalatok dialógusa. A 2020 tavaszán induló Várószoba a világjárvány miatt lassabban, kényszerű pihenőkkel készült: két hosszabb leállással tavaly ősszel és idén nyáron folytatódott. Most júliustól szeptemberig azonban már minden alkotás látható a térben: a női tekintet áthatja az orvostörténeti állandót.
Az állandóság – a múlt a mában
Muzeológusként elfogult vagyok a hosszú élettartamú, régi és szinte változatlanul fennmaradt múzeumi állandó kiállításokkal. Nem azért, mert úgy vélem, hogy ez az állandóság csak jó lehet; hogy a gondolatok és a látványok húsz, harminc vagy akár negyven évre rögzítése mindig szerencsés – bár a nemzetközi múzeumi színtéren több meggyőző példával is találkozhatunk. Hanem azért, mert ezekben a munkákban olyan, egykor fontos múzeumi pillanatok örökítődnek át a mába, melyeket általában csak képről vagy elbeszélésből ismerünk. Nagy múltú kiállításokban sétálva menthetetlenül megcsap minket a múzeum- és tudománytörténet semmivel össze nem téveszthető levegője. Behúz a gyűjteményi múlt, a muzeológusok egykori gondolatainak és a tervezők egykori világának Bermuda-háromszöge. És egyáltalán nem meglepő, hogy ez a múzeumi táj nemcsak kutatóknak és kurátoroknak, hanem művészeknek is inspiráló közeg.
Az intervenció – a gyógyítás egy formája
A Várószoba terepe a SOM 1960-as években készült, azóta kisebb-nagyobb ráncfelvarráson átesett gyűjteményi állandó kiállítása, témája pedig egy speciális tudománytörténeti kérdéskör: a nők jelenléte (szinte láthatatlansága) az orvoslás nyugati történetében. Női orvosok, védőnők, gyógyítók, bábák, páciensek, különös testi és lelki adottságokkal rendelkező szereplők. A szellemi és alkotómunkát létrehozó csapat is nagyrészben nőkből áll (kurátorok: Gadó Flóra, Lázár Eszter, Nagy Edina, Őze Eszter; művészek: Eperjesi Ágnes, Fátyol Viola és Szász Lilla, Simon Zsuzsanna, Trapp Dominika, Varju Tóth Balázs; arculat: Vékony Dorottya), ahogy a SOM jelenlegi szakmai stábja is erősen női csapat. A hiányzó és hiányolt női tekintetek megléte tehát nem kérdés. Ennél azonban lényegesen fontosabb az az érzékenység és radikális közelnézet, amely az alkotásokon keresztül az állandó kiállításra vetül. Ami a kiállításban távoli és eszközalapú, az az intervenciókban személyes és közeli. A lépték- és tempóváltás a Várószoba talán legszebb gesztusa. A tartalmi sűrűsödési pontok mellett arra is rámutat, hogy milyen irányban változott a múzeumi gondolkodás: a múlt kritikája és a gyűjteményi tudás mellett megjelentek a személyes tapasztalatok és történetek, a kisebbségi vélemények; az adatok és az események mellett az elmesélhető történetek. Ezek mindegyike olyan változás, amely a nyugati orvoslás eszköz- és tudásalapú világára is jótékony hatással van. A Várószoba ebbe a gondolkodásba fűzi bele a női nézőpontot, amely a hierarchia és a hatalom kibillentésének is tekinthető.
A nők és a gyógyítás – egy bejárható másik út
A világjárvány mint a kiállítás legerősebb kontextusa nehezen választható le a projektről, hiszen – gondolhatnánk – ez felerősítette a kritikai gondolkodást, ráterelte a figyelmet az orvoslás és az orvostudomány társadalmi szerepére. Ez azonban Magyarországon csak nagyon kevéssé volt lekövethető. A járvány társadalmi, gazdasági és mentális hatásai mélyre mentek, de a megbecsülés és a figyelemszentelés messze lemaradt a megpróbáltatások mögött. És ez az orvosi gyakorlatra és a múzeumok mindennapjaira egyaránt igaz volt. A Várószoba eredetileg egy hónapról hónapra építkező, az egyes alkotásokat további tartalmakkal (beszélgetés, tárlatvezetés) erősítő, az alkotásról és az együttműködésről komplexen gondolkodó műnek indult. Majd kortünetté vált. Elkezdődött, megtorpant, bezárt, platformot váltott, majd tanácstalanul várakozott. A bizonytalanság és az információhiány az egyik legnehezebb konstelláció. De a várakozás mint stratégia végül jó döntésnek bizonyult, mert a térben végül összeállt a mű.
A kurátorok és a művészek korábbi munkáiban is fontos szerepe volt a női testnek, a női tudásnak, a nők társadalmi szerepvállalásának, de most itt ebben a rejtett és rejtőzködő formában, így egyben, Várószobaként új minőséget nyert: tartalmilag, formailag és műfajilag is felfrissítette az állandó kiállítás tárgyvilágát és vitrinarchitektúráját. A változatos médiumok (fotó, album, videó, hang, objekt, szobor, zine) felfedezése, az alkotásokban és a szövegekben való elmélyülés és összeolvasás pedig egy egészen más befogadási módot vár a látogatótól, mint az állandó.
Simon Zsuzsanna Fortis Feminae című munkája egy legendából indul: Wilgefortis, 11. századi katolikus női szent történetét dolgozza fel és fordítja a mába. Az alkotás kulcsszavai: a szüzesség, a szépség, a hatalom és az arcszőrzet; a történetszövés motívumai pedig a fohász, az ellenállás és a vértanúhalál. A műben az ikonográfiai kutatás, az interjúzás és a saját test átalakítása állnak egymás mellett. A fő kérdés pedig az: miként mutatható meg egy bátor szűz (virgo fortis) karaktere történeti és kortárs perspektívából. Férfiasság és nőiesség feszülnek egymásnak, és persze az örök társadalmi kérdések: a nőket ért bántalmazás, az uralkodó vélemények kegyetlensége, az egyéni szabadulás mitikus útja, a fetisizált és a megbélyegzett női test történeti és kortárs olvasatai. Egy szobor, egy zine és vitrinbe rejtett eszközök, melyek látszólag belesimulnak a kiállítás közegébe, mégis határozott hangú és nagyon személyes megszólalássá válnak.
Trapp Dominika Bábák című munkája alkotótársak (Kremmer Sarolta és Palkó Bori) bevonásával készült. A rejtőzködő alkotás a női kézimunka, a köldökzsinór- és gyógynövény-ábrázolás ötvözésével szinte az egész kiállítóteret behálózza. A nézői tekintet elindításához komoly intellektuális segítséget nyújt a műhöz írt bevezetőszöveg, de a szálak felfejtése és végigvitele a néző aktív kíváncsiságára épít. Az áttetsző, finom megmunkálású, mohair- és selyemszálból készített, köldökzsinór-motívummal dúsított horgolt folyondár a kiállítás szülésre és bábaságra vonatkozó részleteit köti össze, metaforikusan pedig utal a nőket a szülésben segítő specialisták és gyógyítók társadalmi és szakmai láthatatlanságára, gyakran évszázadokon keresztüli rejtőzködésére. Olyan, az emberiséggel egykorú gyakorlatról van szó, amelynek fennmaradásában jelentős szerepe van a női társadalom megtartó erejének, a szolidaritásnak, az üldözés és kirekesztés ellenére is fennmaradó tudásnak. A kiállításban a születéshez kapcsolódó orvosi eszközök, a bábasághoz kapcsolódó orvosi szakkönyvek, a lokális tudás elemei és a nők orvosi képzésének morzsái kerülnek egymás mellé, hálózatosan, a horgolt szál segítségével. A közös alkotásban nagyon szép az a feszültség, ami a szálak és motívumok lágysága, illetve a tárlókban látható eszközök ridegsége között húzódik, és az a keretező és kiemelő tekintet, amely erre a szálra fűzi fel a kiállításban szinte láthatatlan női szereplőket.
Fátyol Viola és Szász Lilla munkái nagyon sok gondolati ponton találkoznak egymással. Fátyol Viola Szentkép album című alkotásával a női orvosok államszocializmusban alkalmazott fényképes ábrázolásától indul, amihez kultúrtörténeti idézeteket társít: a gyűjtés és az ikonológiai elemzés eszközével. Az ábrázolásokban felsejlő vizuális hasonlóságok teremtik meg az ál-szentképalbum és a gondolkodás közegét. És ebben az illesztésben újra csak a feszültség a legnagyobb erő. A képeken ápolásra, gyógyításra és gondozásra „termett” nők szerepelnek, egy különös gyűjteményben, amely családi albumként és bélyegalbumként is megállná a helyét. A gyűjtés persze szelektív, és az egymás mellé sorolás (szent- és orvosábrázolások) a hasonlóságokat erősíti, mégis láthatóvá tesz a nőábrázolásban egyfajta történeti időkön átívelő vizuális logikát. Erről a pontról indul tovább és egy személyes, átélt tapasztalatot illeszt a történetbe a Szommer Mária portréja. Egy védőnő, aki tudásával és tapasztalatával egy egész család életét is képes megváltoztatni, ebben a mikrokörnyezetben igazi specialistává és hőssé válik, de alakja és figurája csak sziluettben látszik a társadalom felől. Ezen próbál változtatni Fátyol Viola a portréval, melyen átsejlik a szentképábrázolások albumból megismert típusa.
Szász Lilla Hétköznapi hőseink című munkája két védőnő portréját mutatja meg. Ildikó és Ágnes szakmája és elköteleződése azonos, de hivatásuk terepe jelentősen különbözik. Ildikó, akinek a képeken keresztül követhetjük egy napját, területi védőnő, munkáját női közösségek szervezésével is kiegészíti. Ágnes védőnőként hajléktalan családokat is látogat. Ebben segíti saját tapasztalata: maga is hajléktalanként élt évekig, a gyerekével együtt. A két társadalmi szegmens nem összevethető, viszont nem is súlyozható. Abba pedig belegondolni is hátborzongató, hogy ezeket a praxisokat miként nehezítette és rendezte át a világjárvány. Ahogy Lilla munkáját is.
A hisztéria jelenségét vizsgálja Varju Tóth Balázs Fuldokló gyakorlatok című kétcsatornás videóinstallációja. A hisztériát meglepően sokáig tekintették női betegségnek, amely a belső szervek, elsősorban a méh belső mozgásából indul. A modern, 19. századi pszichológiai kutatásokat megelőzve a test hangokkal és mozgással kísért, a normalitástól eltérő kilengéseit előszeretettel kötötték a boszorkányok vagy más gyógyító specialisták személyéhez, tartották a szellemek és démonok által okozott betegségnek. A test megzabolázása mint a normalitás lehetősége pedig gyakran kapcsolódott össze a társadalom hatalomgyakorló mechanizmusaival, továbbá eltérő világnézetek súrlódásaival. Varju Tóth Balázs egy 1603-as könyvből indul (Edward Jorden: The Suffocation of the Mother), és a betegségként diagnosztizált tünetek mozgássorát köti össze különféle jógapózokkal. Az összehangolt kétcsatornás videó lépésről lépésre bontja le a hisztéria mint betegség felfogását és szabadítja ki a női testet az intellektuális és fizikai elnyomás alól. Az persze vicces, hogy ehhez épp a korszak egyik leginkább túlpörgetett mozgásformáját és szakrális közegét, a jógát használja.
Eperjesi Ágnes Gördülő epekövek című munkája Simon Zsuzsanna és Fátyol Viola megközelítéséhez hasonlóan saját élményből és tapasztalatból indul. Az üveghengerben gördülő és morzsolódó epekövek közül az első ugyanis a saját testéből származik. Egy betegségből, és abból a kiszolgáltatott állapotból, ami a betegségből következett. A felmorzsolódás mint gyógyulás pedig metaforává, egyben aktív cselekvéssé válik: mintha belenyúlhatnánk és beleszólhatnánk saját gyógyulásunkba, és ezzel mások kezelésére és testképére is befolyásunk lenne. A kövek gyűjtése – akárcsak egy Wunderkammerben – egybefogja a különös tapasztalatokat, a vizsgálat pedig segíti a megértést. Egyszerre emeli el és teszi nagyon érzékivé, szinte tapinthatóvá – az üvegedényben pedig nagyon is hallhatóvá – azt, ami felett valójában nincs semmiféle uralmunk. Amíg a testünkben van. A szervmaradványok múzeumi élete egykorú a múzeumi gyűjtés történetével, de az epekő valahogy mégsem viszi tovább a személyiséget. „Az epekő valami, ami nincs” – így aztán nem fáj, ha porrá lesz. Az állandó kiállítás kontextusában.
Alternatív múzeum
A nyugati orvoslás történetében a felügyelet és büntetés (vö. Michel Foucault) gondolata és gyakorlata gyakran ma is a rögvaló. Olyan esetekben is, amikor nem feltétlenül indokolt. A Várószoba alkotói pedig eljátszanak a gondolattal, hogy a test felszabadításában több szerepet és hangot adnak a nőknek, így finomítják a társadalmi és szakmai egyensúlyt. Mindezt teszik olyan szakmák ölelésében, mint az orvostudomány és a múzeumi gyakorlat, amelyek más-más következményekkel, de nagyon hasonlóan működtetik a presztízs, a hatalom, a hierarchia és a tudomány fegyvertárát, és osztanak szerepet férfiaknak és nőknek. Innen nézve pedig valóban radikális megközelítésként tekinthetünk a Várószobára. A kérdés azonban nyitott: a többszólamúság, a belső feszültségek láthatóvá tétele mint alternatív elgondolás képes-e valódi alternatívák megfogalmazására. Akár csak egy fél évszázada álló állandó kiállítás újragondolásában. A nem domináns pozícióból való megszólalás vajon miként befolyásolja majd az intézmény beszédmódját és társadalomszemléletét?
Borítókép: Fátyol Viola: Szentkép album, 2020–2021. Fotó: Biró Dávid