Halál a Facebookon – Digitális gyász

Emlékoldalak, lájkolt gyászjelentések, nyilvánosan megszólított halott barátok. Vajon a közösségi média pont annyira tud kezdeni bármit is a halállal, mint mi magunk általában, és ez csak egy kommunikációs terep, vagy esetleg többet adhat nekünk a gyászban, a halál elfogadásában? Talán Jolán nem arra vállalkozott, hogy ezt a virtuális vitát itt eldöntse, de saját kérdéseihez kutatói segítséget is kérve,  elgondolkodott róla a búra alatt üldögélve, majd leírta az eredményt a dajer.hu Halottak napi sorozatának mai darabjában.

Sokszor még a mobilom telefonkönyvéből sem törlöm ki hosszabb ideig azokat, akik már nincsenek köztünk. Lehet azért sem, mert még közel akarom tudni magam kicsit hozzájuk. Valahogy rossz érzés a Biztosan törölni kívánja kérdést leokézni, esetleg csak lehúzni egy nevet a kukába az ujjammal. Vagy ott van a facebook, ami rendre jelzi nekem a reggeli kávé mellett, hogy melyik halott barátomnak, ismerősömnek van ma éppen születésnapja, ne felejtsem el felköszönteni! Hol felkavaró, hol borzongató érzés, hol meg hagyom magam sodortatni. Rámegyek az oldalára, nézegetem kicsit a régi fotóit, itt milyen szép, ott már tudtuk, mit látok a szemében, hiányzik… Vagy jön a kérés, ajánlás, hogy gyújtsak egy gyertyát valakiért. Nem itthon, nem egy templomban, nem egy megemlékezésen, hanem itt, az online közösségi térben. Bevallom, mikor az első ilyen levél jött, azt gondoltam, hogy ez amolyan gyászos tamagocsi játék, vagy etessük a tevét, neveljük, esetleg éppen veszni hagyjuk, de könyörgöm, ne bomoljunk meg már mind teljesen!  Aztán sokkal megengedőbb lettem. Meg öregebb. Ma már úgy látom, hogy a gyász, a veszteség, a fájdalom elviselésének sokkal több útja és módja lehet, mint ahogyan én azt el tudom vagy akarom képzelni. Ma már hagyom, nem mosolygom meg, nem húzom el a számat, az az ő gyásza.  Tiszteletben tartom, hát ki mást, ha a halált nem, de tényleg, igaz?

De mindez azt mutatja azért, hogy  van az a bizonyos digitális örökségünk, ami kapcsán a technológia megint sokkal gyorsabb volt, mint hogy a használat kultúrája is meg tudott volna erősödni, mint ahogy mi igazán megtanultuk volna kezelni.

Miután a férjem egy csendes hétköznap estén, a vacsoránál rezignáltan értesített róla, hogy megtett ún. hagyatéki kapcsolattartónak a facebook profilján, és nem sokkal később én is megtettem a lányomat, elkezdtem kicsit utána olvasgatni ennek a témának, hogy mit írnak róla azok, akik kutatták már. Veszelszki Ágnesnek és Parapatics Andreának még 2014-ben jelent meg tanulmánya „A részvételtől a részvétig. A halál megjelenése és gyászmunka a közösségi oldalakon” címmel, a cikk bárki számára elérhető a Magyar Nyelvőr oldalán.

Ebben többek közt arról is olvashatunk, hogy a halál témájában a közösségi oldalakon is  rendkívül elterjedtek a legkülönbözőbb életbölcsességek – milyen fura is a nyelvünk ebben is, ugye – igazságok posztjai, szövegek, képek, videók egyaránt. Ezek mind az e-folklór részeként aztán terjednek, alakulnak, hogy aztán rajtuk keresztül eljussunk a lájk-folklórig is. A lájkgyűjtés mögött azonban már kevésbé a tartalom a főszereplő, írják a kutatók, másról van itt szó. „A továbbküldött üzenetek célja rendszerint a kapcsolat fenntartása, illetve a kommunikációs partner meglepése, szórakoztatása, esetleg elgondolkodtatása. A  lájkfolklórba tartoznak a halál témakör kapcsán bakancslista-összeállító felhívások (mit akar, mit kell még megtennie valakinek halála előtt), a „haldoklók utolsó mondatai” és az „5 tanács, mielőtt meghalsz” típusú szövegek, illetve a nyelvi divatjelenségként folyamatosan fel- és eltűnő Müller Péter-, Oravecz Nóra-, Popper Péter-, Paulo Coelho-, Buddha- vagy Gandhi-idézetek.”  Ismerős, ugye?

De ugyanilyen érdekes topic például, amivel a kutatás szintén foglalkozik, a haldoklás megjelenése a közösségi médiában. Hogy amilyen gyakran kint vannak a nulla éves korú, majdan megszületendő gyerekek ultrahang képei is már az oldalakon, úgy sokszor a haldoklók fotói is is. Vagy maguk teszik fel, osztják meg a haldoklásuk híreit, vagy a hozzátartózok tudósítanak róluk. Erről Veszelszkiék így írnak: „A privát és a nyilvános szféra határa ezáltal is elmosódik, és korábban elképzelhetetlen módon idegenek láthatnak be egy beteg (vagy egy család) intim történéseibe. Ez a fajta, közösségi médiabeli kitárulkozás természetesen vitákat szülhet (ahogy 2013-ban történt ez egy chicagói újságíró, Scott Simon esetében, aki haldokló édesanyja betegágya mellől 1,3 millió követőjének tweetekben tudósított a történésekről; Bisceglio 2013, O’Rourke 2013) Ugyanakkor arra is felhívják a figyelmünket, hogy a haldoklás témája, a meghalás és a temetés egészen a XX. század elejéig kicsit sem volt privát ügy. Ezért vannak kutatók, akik ezt egyáltalán nem tartják kirívónak, vagyis ahogyan anno a család, a lakóközösség közös ügye volt egy ember halála, úgy miért lenne furcsa, ha a halál a mai modern kommunikációs eszközökkel és platformokon is hasonló közösségi eseménnyé alakul.

A kutatás eredményeinek e helyen történő további ismertetése helyett, felhívtam  Veszelszki Ágnes nyelvészt, a BCE Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének egyetemi docensét, akit egy rövid beszélgetésre értem el.

dajer.hu: Egyfelől értem, másfelől megdöbbentett, hogy amikor elmondtam miért kereslek, azt felelted, hogy nem szeretnél ezzel  többet foglalkozni, mert nagyon megviselt.

Veszelszki: Majdnem húsz éve foglalkozom a digitális kommunikáció kutatásával, különböző szempontokból: kezdve a személyes sms-ektől és cseteléstől a randiapplikációkon és trollkodáson át a facebookos megnyilvánulásokig és álhírekig. Minden eddigi téma elárult valamit az emberi (online) viselkedésről, magatartásról. De egyik sem volt megrázó élmény, kivéve az online gyászmunka kutatását. Parapatics Andrea kolléganőmmel 2014-2015-ben azt figyeltük meg (kizárólag nyilvános posztokon!), hogy miképpen adják közre az emberek a szeretteik halálhírét és erre az ismerősök (vagy akár ismeretlenek, az ún. gyászturisták) hogyan reagálnak. Nehéz volt (elvileg objektív) kutatóként is feldolgozni, hogy ismeretlen emberek szomorú sorsába, tragédiákba látunk bele. A nemzetközi szakirodalomban sokat foglalkoznak e témakörrel, Magyarországon mi voltunk az elsők, akik nyelvészeti szempontok szerint írtuk le a témát. Lehetett volna még folytatni a kutatást, de nem voltunk rá képesek.

dajer.hu: Miben segítheti, vagy éppen gátolhatja a gyászmunkát a facebook?

Veszelszki: Alapvetően kétféle módon szokás közzétenni egy gyászhírt a közösségi oldalon: egyrészt a hozzátartozó a saját oldalán posztolja a hírt, esetleg a temetés helyét és idejét; másrészt a rokonok az elhunyt oldalára belépve, az ő profilján és nevében teszik közzé az információkat. Egy felhasználó halálát követően az ismerősök gyakran kifejezik megrendülésüket és részvétüket az elhunyt profiloldalán. Emellett arra is lehet találni példát, hogy az ismerősök az elhunyttal (különösen évfordulók, ünnepek alkalmából) továbbra is úgy kommunikálnak, mintha a szerettük még továbbra is élne. A tanatológiával, azaz a meghalással foglalkozó kutatók a kapcsolattartás e formájának a gyásszal való megküzdést elősegítő hatását emelik ki.

A tanulmányunkat egy idézettel zártuk Andersontól: „A halál az élet végét, de nem feltétlenül a kapcsolat végét jelenti”, ezt a facebookos gyászkommunikáció különösképpen igazzá teszi.

dajer.hu: Mit tapasztaltál, mi az emlékoldalak funkciója – szándékolt és esetleg organikus hatása -,   vajon meddig él az emlékoldal?

Veszelszki:A Facebook biztosítja annak a lehetőségét, hogy az ismerősök a profilt (emlékoldallá alakítva) használják az elhunytra való emlékezés végett, de kérésre természetesen megszüntetik azt. Az előbbi esetben szükséges lehet a moderálás, a profil felügyelete, az esetleges nem odaillő kommentek miatt. Ez különösen akkor lehet fontos, ha egy ismertebb vagy a halála körülményei révén ismertségre szert tett személyről van szó. Az online emlékoldalak megváltoztatják az elveszített ismerősökhöz, rokonokhoz fűződő viselkedést, egyre több új, korábban nem tapasztalt, az online gyász folyamatához kapcsolódó (nyelvi) viselkedésformát lehet megfigyelni. Például előfordul, hogy évfordulók, születésnapok alkalmával az ismerősök írnak az elhunyt oldalára, és nemritkán egyes szám második személyben szólítják meg az elhunytat.

A közösségi oldal tehát egyfajta szociális archívumként is működik.

 Hosszabb távú vizsgálatokat (a korábban említett okokból) nem végeztünk, csupán egy szeletet vettünk figyelembe, tehát arra vonatkozóan, hogy mennyi ideig él egy emlékoldal, nincsenek adataim.

dajer.hu: A facebookon látható, gyásszal kapcsolatos közléseknek és a reakcióknak szerinted van köze a személyek spirituális hozzáállásához, a halálhoz való tényleges viszonyukhoz vagy sokkal inkább a facebook  működéséről szól, ami itt is, ezen a területen is érvényesül?

Veszelszki: A  halál megjelenése a Facebook oldalon az idő előrehaladásával és a felhasználók bővülő körével együtt járó probléma, hiszen a Facebook 2004-es indulásakor a regisztrált tagjai szinte kizárólagosan fiatalok voltak, akik körében életkorukból adódóan a halál nagyon ritka (és különösen tragikus) volt.

Talán Jolán

(borítókép: Elena Scotti/FUSION)

A Halottak napi sorozatunk további darabjai itt olvashatók:

Halálos nápolyi – kalauz túlvilágutazóknak 

Vállalkozói besorolása: hivatásos vigasztaló

Ütemhiba: már csontban a rák

Élni és halni a Sírhanttal

Helló Halál!