Te analóg élménykísérő, tücsök-tenyésztő vagy memória-tökéletesítő leszel százévesen?

Kolozsvári szerzőtársunk, Moscu Katalin olvasott egy érdekes cikket arról, hogy mik lesznek a közeljövő legkeresettebb foglalkozásai. Megemlítenek benne egy 2016-os felmérést, miszerint a munkáltatók körében 2012 és 2015 között 212%-al a nőtt meg a kereslet a digitális írástudás, 158%-al a kritikus gondolkodás és 65%-al a kreativitás iránt. Amellett, hogy a cikk jókedvre derítette és reménnyel töltötte el, rengeteg gondolatot indított el benne.

(fotók: Turós Margareta, fotós antropológus)

Gyerekkoromban, ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, váltakozva a következő két dolgot válaszoltam: tengerbiológus és cirkuszista. Ötvenéves koromra az utóbbihoz már egészen közel járok, erről már írtam itt nektek a dajer.hu-n,  de még az elsőt sem vetettem el. Elvégre Leni Riefenstahl is 71 éves korában kezdett el búvárkodni. Ezzel együtt építész lett belőlem, és húsz évig ebből is éltem. Ezalatt végig elégedett voltam a pályámmal, lelkesen és teljes erőbedobással űztem, megvoltak a szakmai sikereim is. Aztán egyszercsak telítődtem. A pillanat talán egybeesett egy személyes, és azzal a bizonyos életközépi válsággal, de nagyon bízom benne, hogy a közepe számomra még odébb van. Terveim szerint 122 éves koromig élek, bár pontosan tudom, hogy ez nem csak rajtam múlik. Szóval azokkal, akik holmi B oldalt emlegetnek, majd 61 éves korom után leszek hajlandó beszélgetni. Ami vészesen közel van a 65-ös nyugdíjkorhatárhoz. Ha úgy akarom, ez pánikra adhat okot, mert innen már csak lefele van, az egészségem romlani fog, öreg, ráncos és csúnya leszek, már csak mamuszban, maszkban és cicanadrágban mehetek le a boltba; vagy hatalmas kiváltságként foghatom fel, mert már semminek az oltárán nem kell feláldoznom magam, hanem tényleg azt csinálhatok az életemmel, amit akarok, ráadásul olyan ritmusban, ami megfelel nekem. Végre a magam ura lehetek és nem a főnököm, vagy önnön magam beosztottja.

Csak sejtem, hogy ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül. Így hátjogos a kérdés: mit csinál a sok öreg fószer meg nyanya további 30-40, sőt több mint 50 évig? Ennyi ideig nem lehet az öregek otthonában kanasztázni! Persze tudom, az új ötven nem az, ami húsz évvel ezelőtt volt, én meg már akkor is csodáltam a csoportosan utazó nyolcvanéves svéd nőket, a gördülő talpú cipőikben és könnyű, világos színű pamutruháikban. Sugárzott az arcuk, tele voltak élettel, jókedvűen csicseregtek, mindenkire mosolyogtak és mindenen nevettek, még a saját ügyetlenségükön is. Akkor úgy gondoltam, hogy én is ilyen szeretnék lenni 80 évesen. Most arra gondolok, hogy ilyen leszek én is 100 évesen! Ez azért bíztató, nem? Jogos az a kérdés is, mi akadályozhat meg abban, hogy ötvenen túl bármi újat tanuljak, képezzem magam, szakmát váltsak? Semmi, a saját magam korlátozó hiedelmein és a társadalom elvárásain kívül. Most komolyan kérdem, ki az, aki közületek még ad ezekre? S ha igen, miért? Mert én már egy ideje fütyülök rájuk. Gyakran kérdezik a köreimben: mondj már valami jót is a menopauzáról! Hát például ez az egyik: a leszarom-tabletta, amit minden reggel beveszek (és nem akarok lejönni róla).

De vissza a cikkhez: megemlítenek benne egy nagyon érdekes és hasznos tanulmányt, melyet a Ford készíttetett el az ausztráliai Deakin és Griffith Egyetemekkel arról, hogy mi lesz a jövő száz legkeresettebb munkahelye. A tanulmányból kiderül, hogy a mai diákok 65%-ának olyan munkahelye lesz, ami még nem létezik. Számunkra nem ezek mérvadóak, de akadnak bőven olyanok, melyek a mostani negyvenes-ötveneseknek szólnak. Ezek közül sok mosolyt csalt az arcomra, de bevallom, talán igazuk lehet. Néhány kedvencem:

• analóg élménykísérő  – segít lekapcsolódnod a kütyükről és AI  (artificial intelligence – mesterséges intelligencia, a szerk.) segítség nélkül eligazodnod a való világban vagy a természetben,
• helyi termelőket és fogyasztókat összekötő bróker,
• tücsök-tenyésztő (magas fehérjetartalmuk miatt, fogyasztás céljából),
• kultúrtolmács (különböző kultúrákban nevelkedett egyéneknek segít a kiegyezésben bármilyen üzleti téren),
• kiemelt személyek integrátora (segít beilleszkedni új helyeken, más kultúrkörökben),
• fuzionátor (különböző területekről érkező szakemberek együttműködésének segítője),
• természetes környezet-helyreállító,
• nosztalgista (virtuális térben valóságosnak tűnő élményeket szolgáltató),
• memória-tökéletesítő

Nézzétek el nekem, hogy nem találtam mindre igazán szép magyar kifejezést, de egyesekről azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Ugyanakkor a lista izgalomba hozott, hiszen először életemben gondolok úgy magamra, mint aki hasznos tagja lehet a társadalomnak 100 évesen is, nem csupán teher a családnak és a rendszernek.

Nem álltam meg itt, gyorsan elvégeztem a tesztet, hogy lássam, mire lennék jó mondjuk 30 év múlva: százévesek tanácsadója lett az eredmény! Vagyis olyan személy, aki segít másoknak eldönteni, mit kezdjenek magukkal és az életükkel nyugdíjazás után. Évek óta motoszkálnak a fejemben olyan gondolatok, hogy nem lehet az időseket úgy leírni, ahogyan mi tesszük most, hogy a sok technikai újításnak és rengeteg kutatásnak érezhető eredménye kellene, hogy legyen a mindennapi életben is. Nem hiába írta meg Asimov a robotika három törvényét, a klónozás pedig nem csupán egyforma barikák szaporítására jó, hanem őssejtek termelésére is. Úgy tűnik, hogy minden karnyújtásnyira van, csak valahogy a lehívásba mindig hiba csúszik. Állunk a lehetőségek előtt, mint gyermek a cukrászda kirakata előtt, miközben tudjuk, hogy nincs esélyünk megkóstolni a sütik nagy részét. Legtöbben nem férünk hozzá a technikai vívmányokhoz, mert társadalmi helyzetünk nem engedi meg, a piacgazdaság nem segíti, a versenyszellem nem szorgalmazza, vagyis többnyire vannak „felsőbb érdekek”, amik nem könnyítik meg a dolgunkat. Kiosztják mások az adagunkat.

( balról a fotók készítője: Turós Margareta)

A posztmodern óta emlegetett paradigmaváltás páros lábbal rúgta be az ajtót egy világjárvány formájában. Úgy érzem, elérkezett az idő arra, hogy önmagunkért döntsünk, ne várjuk meg, hogy mások (anyu-apu, a társam, a gyerekem, a terapeutám, az orvosom, a főnököm, a beosztottam, a városvezetők, a honatyák, a politikusok, a kormány, a pápa, a világhatalmak, a karma vagy a Jóisten) tegyenek valamit értünk. Rengeteg jó eszköz van a kezünkben, de restek vagyunk kiválogatni és összhangban használni őket. Díjazzák a kritikus gondolkodást! Nosza, használjuk ki öt évtizedes tapasztalatunkat, és tanítsuk meg az utánunk jövőknek, hogyan lehet a leszarom-tablettát okosan szedni. Úgy, hogy közben nem ártunk másoknak és magunknak, együttérzők vagyunk, közösségben gondolkodunk, kiiktatjuk a versenyszellemet és behelyettesítjük az együttműködéssel, szitkok és panasz helyett biztató szavakat mondunk – önmagunknak is. A pénzért való hajsza és a monoton, romboló tevékenységek helyett a kreativitást választjuk; a járatlan utat, a kalandot, a kihívást a megszokott langyos helyett. Van a generációmnak egy nagy rákfenéje: a belénk nevelt megfelelési kényszer, a megszólástól való félelem, a nemvagyokelégjó tünetegyüttes. Úgy érzem, mostanra nőttük ki ezeket, legalábbis azok, akik látni akarjuk azt, ami körülöttünk történik. Meguntam félni. Elmegyek százéves tanácsadónak.

Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a facebookon és az instagramon!

Moscu Katalin írásai a Dajer.hu magazinban:

Tarot: ma, október 25. az elmeátállítás napja

A rabbi, a lánya, a szerető és a férje

Néha meg kell magamat kérdeznem, hogy az a létra, amin én mászok felfelé, az vajon a jó falnak van-e állítva?

A lehurbolt Földanya és én, az újratöltött környezettudatos

Az Év Levegő-urai: a boldog Holováczok!