AP21020635462119

American poet Amanda Gorman reads a poem during the 59th Presidential Inauguration at the U.S. Capitol in Washington, Wednesday, Jan. 20, 2021. (AP Photo/Patrick Semansky, Pool)

A költő, aki dombra ment fel és hegyről jött le – Az Amanda Gorman-jelenség

Forgassuk kicsit vissza az idő kerekét, és próbáljuk meg elképzelni a Fehér Házat, az elnöki kabinetet vagy a protokoll- és rendezvényfőnökséget, amikor arról brainstormingolnak, hogy kiket kéne felkérni fellépőnek az új amerikai elnök beiktatási ceremóniájára. Úgy képzeljük, hogy egyszer csak bedobja valaki a 22 éves afroamerikai költőnő és aktivista, Amanda Gorman nevét, mire a többiek döbbenten néznek, hogy is kerülhetett a javasoltak közé? Naívak vagyunk, a választás mögött sokkal tudatosabb és kézenfekvőbb  döntés sejthető. Hermann Veronika virtuális tudósítása Washingtonból.

Joe Biden megválasztott elnök – joggal történelminek nevezett – beiktatását médiaeseményként nézték sok millióan, s jelentős részük valószínűleg megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy két héttel a Capitolium elleni támadás után szimbolikus értelemben helyreállt a rend a világ legfontosabb politikai színpadán. Az amerikai elnökök beiktatási ceremóniája rendszerint nemcsak ünnepélyes, hanem látványos is, tömegekkel és sztárfellépőkkel. Ez alól kivétel volt Trump elnök, aki alig talált olyan előadót, aki hajlandó lett volna fellépni, így obskúrus katonazenekarokkal és senki által nem ismert vidéki countryegyüttesekkel volt kénytelen beérni. Ennek pontosan az ellenkezője történt a Biden–Harris beiktatási ünnepségen, amelyen például Lady Gaga énekelte a himnuszt, de fellépett Jennifer Lopez és Garth Brooks is. A műsort azonban ellopta előlük egy igen látványos öltözéket viselő, fiatal fekete lány, aki elszavalta a The Hill We Climb (A domb, amit megmászunk) című versét a Capitolium metaforikus dombján, és utána azonnal a világhír és a popkultúra közepén találta magát. A szóban forgó költő, Amanda Gorman azóta már – első költőként – fellépett a Super Bowl, vagyis az amerikai futballbajnokság döntőjén, meghívták mindenféle beszélgetős műsorba, szelfizett vele Hillary Clinton, Michelle Obama és Kamala Harris, és a Time magazin címlapján is szerepelt, ami azért egy hónap alatt meglepően termékeny karrier. Ebben a cikkben nem elsősorban Gorman poétikai teljesítményéről fogok írni – megtette azt a beiktatási ünnepség után L. Varga Péter kollégám ebben a kiváló esszében –, hanem inkább arra vagyok kíváncsi, vajon milyen történeti együttállásoknak kell ahhoz működni, hogy egy fiatal költőből hirtelen nemzeti szuperhős, társadalmi aktivista és popkulturális ikon váljon.

Bár Amanda Gorman látszólag a semmiből bukkant fel, ez korántsem így van. Az 1998-ban született, tehát még most is alig 23 éves költő afféle csodagyerekként, 16 évesen Los Angeles ifjú koszorús költője lett, 2017-ben pedig országos ifjú koszorús költő (National Youth Poet Laureate), amely címet korábban senki nem kapta meg. A koszorús költő titulus egyébként az Egyesült Államokban elég fontos irodalompolitikai elismerés. 2015-ben jelent meg első verseskötete The One For Whom Food is Not Enough (Akinek nem elég az étel) címmel, a 2021-ben megjelenő The Hill We Climb and Other Poems (A domb, amit megmászunk és más költemények) című könyvére pedig már előjegyezni sem lehet az Amazonon. A Harvardon végzett szociológia szakon, ez később még fontos lesz, tehát az irodalmi sikerek mellett egy társadalomtudományos elitképzést is zsebre tett. Michelle és Barack Obama is meghívta, a mostani beiktatási ünnepségre pedig Dr. Jill Biden, a megválasztott elnök felesége ajánlotta, összességében tehát nem lehet azt mondani, hogy a mostani felhajtás előzmények és kapcsolatok nélküli lenne. Gorman klasszikus középosztálybeli státusza, sikeres élete, borostyánligás edukációja sok kritikát vált ki azokból, akik szerint nehezen képviselheti az interszekcionális, vagyis több szempontból is sérülékeny társadalmi helyzetben lévő fekete lányok és nők problémáit valaki, aki tizenéves kora óta bejáratos a Fehér Házba. Megint mások amellett érvelnek, hogy ennyire fiatalon senki nem lehet ilyen sikeres, ami rávilágít a nőket lényegében minden életkorban elérő ageizmusra, avagy az életkor szerinti diszkriminációra.

Credit Stephanie Mitchell 1024x683 1 scaled
Amanda Gorman ’20, the first Youth Poet Laureate of the United States, is pictured in Harvard Yard at Harvard University. Stephanie Mitchell/Harvard Staff Photographer

Mint viszonylag stabil irodalomelméleti képzettséggel rendelkező ember, azt meg kell jegyeznem, hogy Gorman versei nem minden értelemben zseniálisak. A „szerző haláláról” szóló, a művek biografikus olvasatát megkérdőjelező, több évtizede érvényben lévő koncepciók után itt van egy ifjú költő, akinek személye és fellépése önmagában garantálta a sikert, s ebben saját tehetsége mellett az őt kitermelő társadalmi kontextus is fontos szerepet játszik. Gács Anna tavaly ősszel megjelent, A vágy, hogy meghatódjunk című pompás könyvében (Magvető, 2020) arról ír, hogy a kortárs mediális és társadalmi kontextus mennyire támogatja, sőt életre hívja az önelbeszélés és az önéletrajz sokszor privát, vagy korábban nem ismert technikáit. Az önmagasság elbeszélésének rafinált technikái és a meghatódás össztársadalmi vágya egyre többször jutottak eszembe, amikor arról gondolkodtam, miért is zavarbaejtő sok szempontból Amanda Gorman ismertségének hirtelen felívelése. Valójában a személyes márka, az identitáspolitika és a reprezentáció olyan együttműködéséről van szó, amelyben a poétikai megformáltság, a társadalmi igény és a politikai láthatóság jogos igénye egyszerre működnek magas hatásfokon. Így már korántsem olyan meglepő, hogy elkapkodott könyvek, magazincímlapok, közéleti ambíciók és támogatószupersztárok kísérik az útját.

41swQHt2NPL

A The Hill We Climb című verset slam poetryhez ugyanúgy hasonlították, mint Walt Whitman Hallom Amerika dalát című, alsó hangon is identitásképző költeményéhez. A vers modalitása és ritmusa egyiket sem indokolja teljes mértékben. A költői megszólalás szimbolikus jelentését a végletesen kettéosztott ország és politikai közbeszéd fölé való – szó szerinti és metaforikus – emelkedés adta, amelyet a Black Lives Matter mozgalom aktualitása, a továbbra is működő rendszerszintű hátrányok és a szélsőjobb által deszakralizált politikai tér feszültsége tett még kiélezettebbé. A kulturális kiállás társadalmi ellenállássá alakulása nem új keletű jelenség a 20. századi amerikai történelemben. Elég csak a cool mozgalomra gondolni, amely a beatköltőket, dzsesszzenészeket, színészeket és mindenféle városi bohémeket fogta egybe az 1940-es évek végétől a 60-as évekig, a brutális rasszizmus és szexizmus, rendszerszintű elnyomás elleni művészi ellenállás ernyője alatt. A cool szubkultúra meghatározásának folyékonysága – valami, ami egyszerre viselkedésmód, öltözködési mód és a világban való létezés technikája – mutatja ennek az ellenállásnak a korlátait és a szabadságát egyaránt.

AP21020635462119 scaled
American poet Amanda Gorman reads a poem during the 59th Presidential Inauguration at the U.S. Capitol in Washington, Wednesday, Jan. 20, 2021. (AP Photo/Patrick Semansky, Pool)

Gorman sárga Prada kabátja és piros Prada fejpántja, majd a Time címlapon megjelenő piros-sárga kreatív vizuális retorikája a pánafrikai színszimbolika felidézése, amely önmagában is nagyon erős identitáspolitikai gesztus. Az amerikai történelem és hazafias költészet klasszikus témáinak versbe emelése, eközben pedig egy erőteljes generációs, szubkulturális, társadalmi nemi és etnikai üzenet közvetítése egy történelmi válságban vergődő társadalomtörténeti pillanatban eredményezte Amanda Gorman látványos sikerét, és sok esetben egyszerűbbé tette azok dolgát, akik hozzá hasonlóan reményteli módon viszonyulnak az új politikai vezetés kompetenciáihoz. Ha valaki az új korszak metaforáját keresi, Gorman személyében megtalálhatja azt. Egy idős, fehér férfi elnöksége alatt próbálnak véget vetni az idős, fehér férfiak korlátlan uralmának. Lehet, hogy Gorman túl fiatal; egyelőre fogalmunk sincs, hogy milyen szerzővé érik; és könnyen lehet, hogy az őt övező érdeklődés hamarosan elmúlik. Az is biztos, hogy nem képvisel mindent, amit állít, de egyik politikai aktivista sem adhat mindenki számára könnyen azonosulható identitásmodelleket. Néha – pár történelmi másodperc erejéig – a láthatóság is elég ahhoz, hogy meghatódjunk. Bár Magyarországon lennének hasonló problémáink.

 

Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a facebookon és az instagramon!

 

Katonadolog – közéleti anzix 2021 elején

“Mi a különbség egy brooklyni könyvelő és az USA legfelsőbb bírája között?” Ruth Bader Ginsburgh öröksége

Miattuk mozdul a föld

Idejöttem, hogy megvédjem magam, de senki se támad