Egy pótolható év margójára

Bokor Judit középiskolai tanár, egy végzős gimnáziumi osztály osztályfőnökeként tavaly nálunk is elindította a 2020/21-es  tanévet a Képzeld el, hogy tanár vagy! című jegyzetével, majd a helyzet fokozódásával, októberben már  hullámlovasként  próbált víz felett maradni a második hullámban. Ezekben a napokban érettségiznek a diákjai. Hogy mégis hogyan tették élhetővé együtt ezt a kilenc hónapot? Számíthattak egymásra és megtalálták a közös túlélési stratégiájukat. Így ha az utolsó év emlékei nem is olyanok lesznek, amilyenek lehetettek volna békeidőben, azért így is felejthetetlen hónapok vannak mögöttük, megcsinálták…Nagy kalappal minden most érettségiző középiskolásnak és tanáraiknak!

173 tanítási nap. Ennyit töltöttek online üzemmódban a ma reggel érettségizni indulók tavaly március óta.

170 nap. Ennyi telt el november 11-e és április 30-a között, onnantól, hogy az idei tanévben otthon maradtunk megint, a ballagásuk napjáig. 170 nap egy monitor előtt, normális emberi kontaktusok nélkül, tizenévesen.

170 nap. Valamikor a 154. táján egy csoportom megkérdezte tőlem, honnan tudom, vésem a strigulákat a falba, mint a börtönben? Nem, nem striguláztam, csak november 11-én, az első napon elkövettem azt a hibát, hogy azt mondtam az osztályomnak a Facebook-csoportban, hogy akkor most mindennap kapnak tőlem egy zenét, amíg online vagyunk. Gondoltam, nem lesz nehéz 60 dalt összeszedni, amit szeretek. Százhetven lett belőle a nem létező ballagásuk napjára, százhetven dalt nagyon nehéz összeszedni, de segített túlélni, nekem biztosan, azt hiszem, nekik is. Lett belőle játék, megismertem az ő kedvenceiket, aztán a kedvenc filmjeiket, könyveiket. Elindított beszélgetéseket, és nem engedtek kiszállni belőle.

365 nap. Ennyi idő telt el azóta, hogy hálát rebegtem az égnek, hogy nem az én osztályom az, akinek nem zárja ballagás a gimnáziumi éveit, akiknek nincsenek sírós-mosolygós, nosztalgiázós utolsó évei. 

Egy éve azt gondoltam, hogy 365 nap múlva, egy péntek este majd hazafelé tartok a ballagásunkról. Lesz rajtam tarisznya, benne aprópénz, só, talán egy fénykép az iskoláról vagy osztályról. Cipelek egy csokrot, ami összekeni a szépruhámat, és amitől allergiásan tüsszögök hazáig. Vörös a sírástól a szemem, fáj a lábam a lassú vonulástól, de nem érdekel igazán, mert büszke vagyok, tele emlékekkel, és bár sírok, tudom, hogy ez az élet rendje. 

Aztán kiderül, hogy semmi sem úgy van, ahogy elképzeltem. 365 nap elteltével nem tartok hazafelé a ballagásról. Ballagás sincs, online már nem bírunk többet, majd, talán, ha a helyzet engedi, az érettségik után. Addig csak egy utolsó, rövid, online osztályfőnöki órát tartok, abban a hónapok óta üres teremben ülve egyedül, ahol a legtöbb időt töltöttük együtt. 

Meg persze írom az utolsó bizonyítványukat. Beütöm mindegyikbe a pecsétet: „Érettségi vizsgát tehet.”

És ennyi. Vége. Persze, tervezünk még egy késői ballagást, egy érettségi bizonyítványosztást, egy bankettet, talán tablónk is lesz. Kell, hogy ezek legyenek, hogy ne úgy emlékezzenek erre az évre, ahogy jellemezték, amikor kértem, írják le három szóval ezt az utolsó tanévüket. Üres, demotiváló, végtelen. Csend, hó és halál. Depresszív, magányos, szomorú. Stresszes, számvetéses, monoton. Kiszámíthatatlan, fáradt, hiányos.

A gyerek, a kamasz pedig csuda lény. Hétfőn reggel, a magyar érettségi napján találkozom velük, ami már maga egy ajándék, a 170 nap alatt háromszor láttam őket élőben, egyben.  Nyoma sincs rajtuk a stressznek meg a depressziónak. Izgulnak, persze, de csacsognak és boldognak tűnnek, hogy végre találkoznak. 

Én meg egyszerűen csak végtelenül hálás vagyok, hogy végre láthatom, és a járványügyi előírásokat megszegve csoportosulhatok velük, sőt meg is ölelhetem őket. Mert főleg nekik köszönhetem, hogy nem zakkantam bele ebbe a nagyon rossz évbe. Mert megkérdezték néha, hogy én hogy vagyok. Mert beszélgettek velem privátban. Mert mindig ott voltak az osztályfőnöki órán, és bekapcsolták azt a kamerát. Annyira kívánom nekik, hogy visszatérhessenek a normális életükbe. Annyira kívánom nekik, hogy ne hagyjon bennük maradandó nyomot, hogy életük egyik legszebb éve tulajdonképpen ment a levesbe. Megérdemlik, hogy lassan kezdhessenek élni.

Kép: Kovács Orsi, a szerző engedélyével

Bokor Judit korábbi írásai a Dajeren:

Hullámlovasok a második hullámban Tanárok és szülők edzésben.

Képzeld el, hogy tanár vagy!

Addig is, amíg talán az élet visszazökken a normális kerékvágásba,  két ikonikus ballagás a múltból, amelyek a dajeres  40-50+ generációnak igen ismerősek lehetnek.

Almási Tamás Ballagás c. filmje 1980-ban készült. A film mostani újranézésekor örömmel fedeztük fel, hogy egy dajeres szerzőnk is játszik benne… 

Török Ferenc Moszkva tér c. filmje idén éppen 20 éves: