Igazi nőhónapi fotósorozat! Volt egyszer egy fantasztikus előadás, aminek a próbái alatt csak Csoszó Gabriella fotózhatott, s bár a képek közül több is megjelent már akkoriban a sajtóban, így egyben – a ma is együtt dolgozó csoport tagjaival, napokban készült beszélgetéssel együtt – csak itt a Dajeron láthatók, olvashatók. Az asszonyok bölcsessége pedig időtálló és erejük annyira sugárzó, hogy mi csak örülhetünk neki, hogy most kicsi nekünk is juthat belőle…
Amikor ültünk az asszonyokkal az “Éljen soká Regina!” búcsúelőadása után a születésnapi torta körül – aminek a gyertyáit pár perce fújta el Renáta az utolsó színben – arról beszélgettünk, hogy ki, mit visz magával ebből az egészből. Azt mondtam viccből, hogy én a gyertyát. Ha nekem adják. Az 50-est. Röhögtünk. Végül így lett, tényleg elhoztam. Drezdából Budapestre, hogy Regina gyertyája világítson a születésnapi tortámon azon a nyáron.
Több volt, mint szimbólum számomra ez az egybeesés. Amíg nem ismertem meg a szomolyai roma asszonyokat, nem tudtam, hogy a roma nők közül kevesen érik meg az 50. születésnapjukat. Tőlük hallottam erről először. Éppen egyidős voltam Reginával.
“A SajátSzínház 2017-ben az Éljen soká Regina! című előadással mutatkozott be a Trafóban. A színházi szakemberek, társadalomkutatók és roma civilszervezetek közös kezdeményezéseként alakult közösség olyan eseményeket hoz létre, amelyeken keresztül a néző a saját környezetét tanulmányozó résztvevővé válhat. 2020-ban a SajátSzínházból kinőtt egy önálló, Szívhangok elnevezésű alkotóközösség, amelyet a “Regina” roma nőkből álló szereplőgárdája, egészségügyi dolgozók és nőket segítő civil szervezetek képviselői alapítottak. Továbbra is személyes történetekkel dolgoznak. Munkájuk révén az egészségügyi ellátórendszer mindennapi küzdelmei különböző perspektívákból válnak láthatóvá.” (forrás: Trafó)
Példaképemként tekintek a Szívhangok Társulatra. Mindig erőre kapok, amikor együtt vagyunk, amikor őket fotózhatom. Olyankor jobb hely lesz nekem is a világ.
Követhettem az első előadás, az Éljen soká Regina! létrejöttét. Abban az időben én is a Sajátszínház programnak voltam alkotótársa egy másik, Jövőkép című projektjében dolgozhattam. Most újra beszélgettünk, sok minden állandó és megmaradt, de mégis mindig változó, megújuló a társulat. Összekevertem a válaszokat, kérlek, ne kössétek egyetlen konkrét személyhez a mondatokat! Miközben szerkesztettem a szöveget, egyetlen összetartó gondolatfolyammá értek össze a válaszok.
– Jövök itt ezzel, hogy példaképek vagytok, de ti mit gondoltok? Ha önmagatokra tekintetek, mi az, ami belőletek példát mutat másoknak?
– Én például hosszú, rögös utat jártam meg, hogy megkapjam a munkámat, hogy bizonyítványom legyen. Nagyon kitartó voltam. Sok könnyet le kellett küzdenem. Bántottak eleget, mégis végigmentem az úton. Mert élt bennem egy kép, és ezen a képen fehér ruhában dolgoztam ott, ahol én akartam. Büszke vagyok magamra, hogy ezt elértem, hogy meg tudtam csinálni ilyen családi háttérrel, ennyi nehézség ellenére. Nem tizenöt, vagy húsz évesen ültem be az iskolapadba, hanem családos roma anyukaként, halmozottan hátrányos helyzetből indulva. De meg tudtam csinálni.
– Írt a lányom a mobilon, mert áthallatszik minden, amiről beszélgetünk, hogy a kitartásom miatt lehetek példakép. Korán egyedül maradtam a gyerekekkel, felneveltem őket, okosak, erősek, a munkámban is helytálltam mindvégig. Az egészségügyben persze nehéz ezt a szót használni, hogy siker. Én mégis úgy érzem, hogy amit lehet, elértem és mindent megtettem érte.
– Én is sok nehézségen mentem keresztül. Majdnem 26 évet dolgoztam, aztán lerobbantam. Itthon maradtam, férfiként. De soha nem adtam föl. Nem menekültem az italba, nem hanyagoltam el a családomat. Itthon segítek, amennyit csak tudok, az otthonomban tettem magam hasznossá. Ez példa lehet más nehéz helyzetbe kerülő férfiaknak is.
– Nem is tudom, mit mondjak. Annyi minden van most bennem. Harcolok. Harcoltam az első unokámért, harcolok a családomért, harcolok értük, ha veszekednek. Nekem a család a mindenem. Mindig velük vagyok, próbálom összetartani bármi áron.
– Épp újraépítem magam. Mindent az elejéről kell kezdenem. Miért lennék én példakép bárkinek is? Ha van valami jó, ami jó példa lehet, annak rögtön ott van az árnyoldala is.
– Szerintem nincs olyan, hogy példakép. Mert mindenki saját magában oké. Veszélyesnek gondolom, ha valaki példaképet állít. Akkor lesz egy olyan ideál, amit kötelező tisztelni. De közben mindannyian egyediek és egészen mások vagyunk, így vagyunk értékesek, egyszerűen nem kellene ideálokat gyártanunk. Máskor pedig tisztelünk valakiben valamit, aztán kiderül, hogy jóval árnyaltabb a kép, más szempontból már nem is felel meg az ideális képnek. Gondok vannak az ideával.
– Miközben az ember csak egy hétköznapi, normális életet szeretne élni, gyakorlatilag hőssé kell válnia ahhoz, hogy a mindennapok legegyszerűbb kihívásait teljesíteni tudja. Fel tudjon nevelni egy gyereket, fenn tudja tartani magát, tisztességgel el tudja látni a munkáját. Ha nem akarsz áldozattá válni, akkor hősnek kell lenned. Vagy-vagy. Sok magányos harcos. Ennek nem kellene így lennie. Ezért is örültem, hogy együtt kerestél meg minket, mert ezzel azt állítod, hogy mi csoportként, közösen tudunk példaképpé válni. Pont ezt kutatjuk, hogy milyenek azok az életképes kollektívák, ahol nem egyedül kell hőssé válni, hanem csoportként lehet helytállni, kiállni.
– Lehet, hogy nem is egy ember tud példaképpé válni, hanem egy cselekedet, vagy egy folyamat. Egy csapat sokkal inkább képes erre, mint egyetlen ember.
– Nekem családom ez a csoport. Erős támasz, így tudnám jellemezni. Nagyon sok önbizalmat kaptam itt. Ahhoz, hogy megkapjam a munkámat és helyt tudjak állni, nagyon kellett ez a csoport. Hogy erősítsen. Enélkül nem ment volna. Azóta is, ha nehéz helyzetben vagyok, átsegítenek rajta, átküszködjük magunkat a gondokon, közösen.
– Tényleg olyanok vagyunk, mint egy család. Én teljesen megváltoztam, amióta együtt vagyunk. Például egészen másként bánok a gyerekeimmel is. Megtanultam érteni, hogy mi vesz körül, megpróbálok változtatni rajta. Itt őszinték vagyunk egymással, minden helyzetről nagyon sokat és sokféleképpen beszélünk. Fontos, hogy segítséget nyújtsunk egymásnak. Bizalommal. Igen, a bizalom a legfontosabb.
– Bennem ez a szó motoszkál: közelség. Közel menni a másikhoz és magamhoz is.
– Olyan sok helyről jöttünk és annyira másként élünk, hogy már az önmagában érték, hogy ilyen hosszú ideig együtt tudtunk maradni. Szívhangok csoportként már két éve dolgozunk közösen és előtte a Regina is több, mint két évig tartott. Sokkal több érvet tudnék amellett felsorolni, hogy miért ne legyünk együtt, annyi minden elválaszthatna bennünket egymástól, de mi mégis együtt vagyunk.
– Olyan dolgokat tanultam magamról, ami a csoport nélkül nem sikerült volna. A kétszemélyes beszélgetésekben korábban is jó voltam, de csoportmunkában, szereplésben, kreativitásban, kiállásban nem voltam erős. Ezek nem mentek. Talán ezekben fejlődtem a legtöbbet. Kaptam egy olyan női közösséget, amiben lehet és kell is őszintének lenni, ahol tanulunk egymástól. Nemcsak az aktivistáktól. A szomolyai roma asszonyoktól emberséget, összetartást, szókimondást tanultam és főként azt, ahogyan kiállnak magukért és a közösségükért.
– Így, hogy megismerjük egymás történetét, sokkal jobban meglátjuk egymást, mint bármilyen más hétköznapi helyzetben. Ez segít jobban értenem a világot.
– Olyan ez, mint egy háló. Biztonsági háló. A bizalom, hogy van kihez fordulnod a bajban, a segítségnyújtás, hogy van kivel megbeszélned a gondokat, ha tudod, hogy számíthatsz másokra, hogy vannak melletted emberek, ez erőt ad. Nincs annál fontosabb dolog a világon, mint hogy az ember nincs egyedül.
“Sajátszínház – Szívhangok társulat:
… egy roma anyuka, aki kiharcolja gyerekének az életmentő műtétet
… egy szülésznő hallgató, aki kimegy és nem asszisztál a szülőszobai erőszakhoz
… egy védőnő, aki a járványidőszakban maga próbálja kiépíteni az ellátást, saját körzetében
… egy roma ápolónő, aki napi két órát utazik, hogy pszichiátriai betegeket lásson el és ebből eltartsa a családját
… egy férfi, aki nem akarja többet azt válaszolni „semmit”, amikor a gyerekek este megkérdezik tőle, „mit hoztál”?
… egy orvos, aki a kórházi rendben próbálja megteremteni az emberség pillanatait
… egy aktivista, aki rendszerszintű változást akar
… egy fiatal, iskolázott roma nő, aki időnként már ki tudja mondani, hogy nem oké, ha megalázzák
Társulatunk roma nőkből és férfiakból, egészségügyi dolgozókból, segítőkből és aktivistákból áll. A helytállás hétköznapi drámáival foglalkozunk.
Történeteinkkel megerősítjük egymást, hogy nehéz helyzeteket is túléltünk már, voltak és vannak túlélési stratégiáink.
Ugyanakkor a jelenlegi, szélsőségesen kiélezett helyzetben azt kutatjuk, hogy mi lehet a magányos hősökön túl. Mik lehetnek a helytállás kollektív formái?
Alkotók: Báder Renáta, Borsos B. Róza, Csörgő Andrea, Ferencz Irén, Horváth Kata, Horváth Rita, Horváth Róbert, Horváth Zsanett, Juhacsek Ildikó, Kádár Szonja, Keszler Viki, Kovács-Pászthy Balázs, Lakatos Noémi, Lakatos Rudolf, Orgon Ilona, Pados Eszter, Petrik Zita, Proics Lilla, Rácz Anita, Romankovics Edit, Szilágyi Zsófia
Korábbi alkotótársak: Gyulay Eszter, Háda Fruzsina, Kállai Gergőné, Lanszki Anita, Lázár Irén, Sárosdi Lilla, Suha Judit, Teszary Judith,
Támogató: Open Society Foundation
Partnerek: Szomolyai Roma Magyar Egyesület, EMMA Egyesület, Más Állapotot a Szülészetben Mozgalom” (forrás: Szívhangok)
Kép és szöveg: Csoszó Gabriella
A képek a szerző tulajdonát képezik, melyek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogvédelem alatt állnak.
Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!
A szerző írásai, fotói a dajer.hu-n:
Én hősöm: Anett és Erik. Fotósorozat
Én hősöm: Iványi Gábor – fotósorozat
Budapest, 2020.12.31. Lock Down
Csillag vagy fecske. Nadrág és szeretők