Tudtad, hogy a tengervíz, tengeri szél, tengeri só nemcsak arra jó, hogy bedajerolja a hajad? Sorozatunk kedélyjavító intézkedésként indult még télen, az utazás- és élménymentes, hideg, sötét hónapokban – először a Tirrén-tengerhez, majd az Adriára és a Kotori-öbölbe hajózhattunk el, ön- és csoportterápiás céllal. Közben kitavaszodott, de utazni még mindig csak így lehet. És mivel fogalmunk sincs, mikor szerezhetünk újabb valódi, testi tengerélményeket, tartalékolunk a jövő télre is, de most még harmadszorra is elmerülhetünk szerzőnk kedvenc – bizonyos értelemben legmélyebb és legsötétebb – vizeibe. Hát akkor búvárszemüveget fel! Szentirmai Dóra írása és képei.
Mindig irigyeltem az általános iskolai osztálytársaimat, akik csokibarnán és napszítta szalmahajjal érkeztek az évnyitóra egyhónapos arany- vagy napos-parti nyaralásuk után. Aztán mikor később a tévében vagy fotón láttam, hogyan is néznek ki ezek a napernyős-hűtőtáskás fókatelepek, elmúlt az ingerenciám, hogy ott töltsem a vakációt. Ezért aztán először nem is voltam igazán beindulva az ötlettől, hogy egy (két) baráti ismeretséget kamatoztatva a messzi Bulgáriába autózzunk a főszezon közepén.
De Sinemorec teljesen más volt, mint amit elképzeltem. Az ország legdélibb csücskében található ez a kis település, közel egy trák szentélyhez és a török határhoz. Ez utóbbinak és természeti értékeinek köszönhetően itt nem alakultak ki gigastrandok, bár a kopár parti dombokon vészjóslóan meredeznek az orosz beruházók félkész szállodatömbjei, és a déli fürdőhelyen is tülekedik már a nyaralóközönség. A „mi” lakásunk azonban észak felé, arra a fantasztikus képződményre nézett, ahová mindennap elzarándokoltunk a forró, bokáigsüppedős homokban. Ki, a végéig.
Ez volt az első (és eddig utolsó) olyan nyaralásunk, ahol végre (szinte) nem mentünk sehova, hanem egy helyben pihentünk a természet lágy ölén, a nyugtató monotonitásban, az elemek állandó, de ismétlődő változásában. Órákig csak álltam térdig a vízben, és néztem a hullámok mozgását, az áramló levélzöld vizet, a felmagasodó és visszahúzódó víztömegben megcsillanó apró halakat. Aztán szemüveggel a lentebbi rétegeket, a tengerfenéken megülő sziklák felett csapkodó hullámokat alulról, ahonnan csak távolról, halkan érzékelni a fenti világot – kis buborékokat, finom homoksúrlódást, ferdén beérkező napsugarakat. A víz alatti domborzat hívogatott, nem tudtam szabadulni tőle: volt egy vonal, mint egy párkány, onnan úsztam le még mélyebbre, a völgybe, ahol már sötétkékké vált a víz. Aztán gyorsan felsiklottam a fénypászmás homokdomb ívét követve a sekélyesbe. És vissza, és megint, napokon át.
Ferenczi Sándor, a magyar pszichoanalitikai iskola megteremtője thalasszális regressziónak nevezte „az ősidőkben elhagyott tenger utáni vágy”-at, a születés előtti, sértetlen állapotba való visszatérés vágyát, amely az emberi szexualitásban, ösztönerőben megnyilvánul. De az őstengert (görögül thalassát) nem egy nyugodt, barátságos, langy tónak képzelte el, hanem élet előttinek, vagyis „halálosan” nyugalmasnak, és ez a kettősség (halálösztön és életösztön) elmélete szerint minden szexuális aktusban, orgazmusban benne van. Namármost én nem tudom, mit érzek pontosan, amikor belemerülök a tengerbe, de hív, és mindkettő (élet és halál) körül forognak a gondolataim. Félek, mégis túlvállalós teljesítményekre sarkallom magam (elúszok a „közeli” szigetig, kievezek a nyílt vízre, hidegig merülök saját levegővel, hosszan), és fizikai fájdalom a búcsúzás, amikor indulunk haza. Valami nagyon erős vonzalom ez, és minden benne van, élet, halál.
Ahogy a képződményben is, amit eddig épp csak megemlítettem, pedig a tenger mellett ő volt itt a főszereplő. És még a folyó. A képződmény egy hosszú homokzátony, amely balról (nyugatról) a Veleka-folyó, jobbról (keletről) a Fekete-tenger partja. Elválasztó és összekötő. Ketten építik, a sós és az édesvíz (no meg a szél). Amikor odaérkeztünk, a sziklás partfalig ért, úgy tűnt, ott megáll a folyó, legfeljebb csak a zátony alatt érkezik láthatatlanul a tengerbe. Másnap reggel már a teraszról látszott, hogy valami történt. Rövidebb lett a homokpad, és a folyó az újonnan támadt kapun át lágyan, de határozottan iramodott a tengerbe, vagy a tenger szívta őt magához. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ennek a láthatóvá vált egyszerű és természetes, mégis csodás egyesülésnek a látványával. Ahogy azt sem bírtam abbahagyni, hogy újra és újra egyesüljek velük én is, lekövessem ezt az utat: felgyalogoltam, ráfeküdtem, lecsorogtam, belefolytam, kimásztam, felgyalogoltam, ráfeküdtem, lecsorogtam és így, napnyugtáig.
Imádom az olyan nyaralásokat, amikor reggeltől estig pihenés nélkül járjuk a városokat, este már a fáj a nyakunk a műemlékek alapos szemrevételezésétől (felső emeletek domborművei, timpanonok, kupolák, tornyok, mennyezetfreskók), a lábunk a 20-30 kilométernyi macska- és egyéb kövektől, a kezem és karom a fényképezőgép súlyától. Ezeket az élményeket és képeket átadni is sokkal könnyebb, lehet tudálékosan művészettörténészkedni, megtörtént kalandokat leírni, és a többi. Kalandokat, népmesei elemeket ez az utazás is tartogatott: domboldalakon szaladgáló lovakat, aszfaltúton áttrappoló csikót, megtalált Robinson-kunyhót, ami egy napig az otthonunk volt, sziklaszirtet, ahonnan a világ végéig ellátni, nudistákat, hippicsaládokat, a teraszunk alatt egyik reggel megjelenő fura vallásos (?) csoportosulást, akik kövekkel kirakott kis dombon zenéltek, énekeltek, imádkoztak a tűző napon.
Erről a helyről mégsem a népmesei, hanem az „igazi” elemek emlékét őrzöm (és próbálom átadni), a természeti erőkét, a szél, a nap, a víz, a homok, a vihar erejét, amiknek (érzésem szerint inkább: akiknek) addig talán soha ennyire a közelében nem voltam. Itt, a világnak ezen a számomra korábban ismeretlen, aprócska pontján, amelynek neve – görög és bolgár változatában is – azt jelenti: kék tenger vagy kék tengeri hely. És ahol most is, amikor nem vagyok ott, 3-4 hetente mindig újraépítik, majd megint lerombolják az őket elválasztó gátat a vizek, a folyó és a tenger. Ha erre gondolok, hogy nélkülem is működik, halálos, vagy mondjuk úgy, életes nyugalom tölt el.
Fotók © Szentirmai Dóra
A szövegben idézett mű:
Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében. Budapest, Filum, 1997.
Tetszett ez az írás?!
Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!
„A tartós hullámnak ára van!”, alkalmi vagy akár havi, rendszeres támogatással is hozzájárulhatsz a magazin fennmaradásához! Köszönjük.