Halálos nápolyi – kalauz túlvilágutazóknak

Nápolyt látni és meghalni, szól a mondás. Ennek járt utána kiküldött tudósítónk a városban, amely bensőséges viszonyt ápol a halállal — és az élettel. Temetői körkép és tematikus kalandtúra a Vezúv kráterétől a katakombákig, a kötélen száradó ruháktól az ókeresztény freskókig, az eleven városlakóktól a csendes csontvázakig, szűk sikátorokon és föld alatti folyosókon át, lélektől a lelkekig. Szentirmai Dóra képes beszámolója.

Ha elutazom valahova, soha nem hagyom ki a temetőkben, nekropoliszokban, katakombákban és effélékben való bolyongást. Lenyűgöz, hogy a holtak lakóhelyei mennyire hasonlítanak az élők városaira, épületeire, kertjeire. Az etruszkok a maguk kis többszobás, kőágyas házaival, az ókeresztények a festett sírkamráikkal, a későbbi korok sokasodó lakossága a lakótelepszerűen sűrű kriptáival, a gazdagabbak az ő pompázatos palotákat idéző síremlékeikkel. Nápolyban aztán esély sem volt elkerülni ezeket a haláli látnivalókat, se föld fölött, se föld alatt.

Akik utálják Nápolyt, azt mondják, mocskos, zűrös, zajos, elviselhetetlen, akik szeretik, azok – nem tagadva az előbbieket – legtöbbször az elevenségét dicsérik. A harsány, életvidám, állandóan mozgásban levő nőket és férfiakat, éjszaka sem alvó gyerekeket, a folyamatos áramlást, amelyben a nápolyiak az ünnep- és hétköznapjaikat élik. Így aztán nem is furcsa, hogy a halál, akárcsak az élet, valahogy sokkal jelenvalóbb ott.

A híres „Vedi Napoli e poi muori” (Nápolyt látni és meghalni) mondás, amelyet Goethének tulajdonítanak, de ő is csak idézi a nép szavát az itáliai útinaplóiban (Utazás Itáliában), legvalószínűbb értelmezésében annyit tesz: ha láttad Nápolyt, utána már nyugodtan meg is halhatsz, mert nincs nála szebb hely a földön. Ennél azonban mintha sokkal szorosabb és sokrétűbb kapcsolat lenne a város és a halál közt – valami túlvilági és alvilági, valami mélyen vallásos, valami valláson túli, szinte profán és már-már bálványimádó, babonás, de mindenképpen halálos.

Ahogy a lépten-nyomon felbukkanó utcai/házi oltárokat nézem a műanyag virágcsokrok mögül kikandikáló szentekkel, a tisztítótűzben égő kerámiafigurákkal és az elhunyt családtagok, kedves szomszédok fényképeivel, az az értelmezés is helyénvalónak látszik, hogy „Nápolyt látni és ott holtnak lenni is jó” – az ugyanis biztos, hogy ápolni fogják az emlékedet. (Igaz, hogy néha átpakolják a csontjaidat, esetleg oltárt is építenek belőlük – de erről később.) Épp, hogy eltávoztál az élők sorából, máris teleplakátolják a falakat a hatalmas méretű gyászjelentéseiddel, hirdetik ezt a neked végzetes élet-, másoknak jó kis társasági eseményt.

Ha az ember marad még a föld fölött, ott sem kerüli el a túlvilág. A turistaáradatot beelőzni átslisszolhat egy sötét sikátoron, a (Vico del Fico al Purgatorio); szemügyre veheti a megszámlálhatatlanul sok templomot az élet, a halál és a meghalás jeleneteinek elképesztően naturalisztikus ábrázolásaival, Caravaggio testeitől a San Severo-kápolna márvány-, de legfőképpen csontváz-szobraiig; ellátogathat Herculaneumba és Pompejibe, amelyek eredetileg nem nekropolisznak készültek, végül a Vezúv mégis azzá, a holtak városává tette őket; vagy Solfatarába, ahol ma is megcsodálhatók a vulkanikus utóműködés jelenségei: a felperzselt sivatagos kráter, a fortyogó talaj, a kénes kigőzölgések, fumarolák és iszapvulkánok –ez a terület Dante poklának állítólagos inspirációs forrása.

Ha azonban nem vigyáz, megtapasztalhatja a „Nápolyt látni és meghalni”-t egészen konkrét valójában – elég csak egy kicsit későn elugrani az egy kézzel kormányzó (a másikban nyolc kávéscsésze, fedeles műanyag tortaszállítóban), ezerrel száguldó motoros elől. Itt nincs ám „megvárjuk-amíg-elmennek-a-szelfizők-a-monyument-elől-és-akkor-exponálunk”, mert hamar a föld alatt találhatjuk magunkat.

Szerencsére én önszántamból és élőben mentem a föld alá egy forró napon, le az állandó 17 Celsius fokos, hűvös alvilágba, mondhatnám, újjászületni, nemcsak az élhető klíma, de a szülőcsatornára emlékeztető folyosó- és barlangrendszer miatt is. Nápoly alatt egy, sőt több másik Nápoly terül el: római színház, vízvezeték és ciszterna, hellenizmus korabeli és ókeresztény sírkamrák, 17. századi temetkezési helyek, csontkamrák, világháborús légópincék, és még ki tudja, mi, amit a vulkáni tufából ki lehetett faragni. Ahogy az egyik idegenvezető lány mondta,

Nápoly olyan, mint a lasagna: réteges, benne minden az elmúlt korok maradványaira épült.

Bár a párizsit még mindig nem értem, a nápolyit most már igen.

Itt lent eltölteni több órát hidegrázós, de nagyon felemelő élmény is. A civil összefogással feltárt, restaurált és a nagyközönség előtt megnyitott San Gaudioso és San Gennaro (Szent Januáriusz, Nápoly legfőbb védőszentje) sírkamrái elképesztőek, és az is, ahogy az utódok nemzedékei birtokba vették és/vagy kultikussá tették ezeket a szent helyeket.

A 17. századi domonkosok a maguk igényeinek és szokásainak megfelelően teljesen átalakították a tunéziai születésű Gaudiosus püspök katakombáját. Máshol még nem láttam ilyet, a művészettörténészek sem tudják rá a magyarázatot: az itt eltemetett egyházi és nemesi személyek fejét elválasztották a testüktől, a koponyát a folyosó falába nyomták, s a testet hozzáfestették a rangnak, foglalkozásnak megfelelő ruhában és az elhunyt bölcs üzenetének kíséretében.

A legdurvább azért mégiscsak az a módszer volt, amivel az elhunytak hitük szerint a lehető legtisztábban kerülhettek az utolsó ítélet elé: kis fülkékbe ültették a halottakat, testüket a megfelelő pontokon megnyitották, s ezeken a nyílásokon keresztül kb. egy év alatt eltávoztak a különböző testnedvek, ezután helyezték a szinte mumifikálódott tetemeket a koporsókba. Nagy tisztesség volt ezt a halottkezelői állást betölteni, noha a rettenetes higiéniai körülmények miatt igen nagy volt a fluktuáció. Brrrr.

Bizarrabb érzés talán már csak a Fontanelle temetőben fogott el. Ebben a csontkamrában a különböző pestis- és kolerajárványok ismeretlen áldozatainak, a régi temetőkből helyhiány miatt kiakolbólított névtelen halottak maradványait halmozták fel az évszázadok alatt. Korábban hagyományosabb temetőként működött, de miután a 17. században a dombokról lezúduló megáradt patakok a sebtében sekélyen elhantolt több ezer ember csontjait a földből kimosták és végigsodorták a város utcáin, később azokat ide összegyűjtve csontkamrát alakítottak ki. Ekkortól vált a nincstelenek és névtelenek temetőjévé, utoljára az 1837-es kolerajárvány áldozatait helyezték itt végső nyugalomra.

A Cimitero delle Fontanelle mai formáját és népszerűségét egy Barbati nevű apátnak köszönheti, aki kiásatta, nápolyi asszonyok segítségével rendszerezte, majd nyitott kriptákban gyakorlatilag közszemlére tette – a zömében műfajok szerint csoportosított – csontokat. A kultikus szertartások és tárgyak iránt amúgy is fogékony, a túlvilággal és az eltávozottakkal szinte baráti viszonyt ápoló nápolyiaknak több se kellett, hamar kialakult az ismeretlen halottak iránti kultusz. Törődni kezdtek (a latin cultus törődést, gondozást is jelent) a magányos koponyákkal és lábszárcsontokkal, amelyeknek korábbi tulajdonosai nem tudtak kifizetni egy tisztességes temetést. Kitakarították a kriptákat, virágokkal díszítették, nevet is adtak egy-egy „ fejesnek”, mígnem megjelentek a csodás gyógyulásért imádkozó cetlik, az apró hálaajándékok és egyéb furcsa tárgyak is (van olyan koponya, akit a motoros kávészállításnál megismert műanyag tortafedővel védenek a portól). Nemcsak én éreztem ezt már az egyház tanításaival kissé összeegyeztethetetlennek: 1969-ben Ursi bíboros fetisizmusra hivatkozva bezáratta a temetőt. A halottkultusznak azonban nemigen tudott véget vetni, elég megnézni a csontok vallásos tiszteletének mai tárgyi emlékeit.

Egy ideig érdeklődve járkáltam itt, fényképezgettem. Aztán kezdtem kényelmetlenül érezni magam a kitettség miatt. Megszentségtelenítésnek éreztem, ami ezekkel a valahai emberekkel történt, történik, hogy én most itt kiállítva, felhalmozva, egymásra pakolva nézegethetem Giulio és Maria meg a szomszédaik lecsupaszított vázrendszerének egyes elemeit. Idővel rájöttem, ezt a beépített individualizmus gondoltatja velem. Talán nem is a szentségtörés zavar, inkább csak a halállal való szembesülés. És minél tovább sétálgattam, már leeresztett fényképezőgéppel, hogy ne a kereső mögé bújjak a borzongató látvány elől, egyre inkább azt éreztem, hogy van ereje ennek az egyformaságnak és névtelenségnek. Inkább felemelő, hogy magamra is mint kis porszemre tekinthetek, egyfajta furcsa közösségérzet járt át, és már nem is borzongtam annyira. Tessék, a középkor óta nem sokat fejlődtem, bevettem a haláltánc-propagandát, memento mori, vanitatum vanitas, meg a többi.

Azért jó volt kijönni a fényre: 40 fok árnyékban, száguldozó motorosok, falhoz lapuló turisták, üvöltő gyerekek, a ferragosto előtti utolsó munkanapot gyűrő nápolyiak – mi, mind, jövendő csontkollekciók. Addig még egy pizza, fehérborral.