A Dajer gasztro cikkeiben törekszünk a tudatos és a szív diktálta konyhavezetés örömöt nyújtó egyensúlyának népszerűsítésére. Meggyőződésünk, hogy sokszor pont annyira érdekes a mit főzzek ma magamnak hezitálásától a döntés megszületéséig vezető út, mint az étel elkészítésének folyamata. Terv pedig azért is kell, hogy legyen min változtatni. Ez amolyan „háromhás” módszer, mely a hagyomány, a hangulat és a hozzávalók kérdésének finom arányban tartására épül. Müllner Dóra mai ajánlata kiváltképp így született, és nem jöhetett volna létre Sercli hathatós segítsége nélkül…
Minden azzal kezdődött, hogy a szokásos napi sétánkra indultunk Serclivel. Séta közben pedig egyszer csak, szinte a semmiből megmagyarázhatatlan éhség tört rám. Így a szokásos Duna spotting és a világ nagy kérdésein való elmélkedés mellé bekúsztak a mit kellene ma főzni, mi van otthon, és a mit kell venni türelmetlen kérdései. Aztán a töprengést, a gondolati leltárt azonnal a tettek követték, és – bár tudom, hogy éhesen tilos vásárolni –, a Duna-partról egyenesen a helyi kisboltba vezetett az utunk.
Arra emlékeztem, hogy van otthon még egy kevés füstölt oldalas és egy nagy doboz tejföl, amik rám maradtak a karácsonyi és szilveszteri főzések után. Az oldalasból került a töltött káposztába éppúgy, mint a lencsébe, és bár mindkettőből van még egy-egy adag a mélyhűtőben, van az a pont, amikor véget kell vetni az ünnepi menüknek. Ráadásul micsoda örömet fognak még okozni ezek a – természetesen tejfölös és fagyis dobozban – várakozó adagok, amikor már messze lesz az évvégi trakta!
A boltban először, mint télen oly sokszor, most is a savanyúkáposztán akadt meg a szemem. Már láttam is magam előtt a dinsztelt hagymára kerülő káposztaágyon sülő oldalas darabokat, de aztán hamar rájöttem, hogy a töltött káposzta szezonja után hülyeség volna tizenkilencre lapot húzni. Tehát tovább keresgéltem. A zöldséges pulton sorakozó gyökérzöldségek aznap nem hoztak lázba, így a mirelit pult következett. És már ahogy közelítettem felé, éreztem, hogy a zöldbabot fogom választani a kínálatból. Mellé pedig a hentes pultból került egy pár sütnivaló kolbász is a kosaramba.
Alighogy hazaértünk a zsákmánnyal, máris nekiálltam pucolni és aprítani a hagymát és fokhagymát, közben pedig már az olaj is melegedett a lábasban. A megdinsztelt hagymára, és a hozzákerült fokhagymára jött a pirosparika és egy kevéske víz, amitől szinte krémessé válik a hagyma, mire már mehetett is bele a még fagyott zöldbab. Gyors átkeverés, egy kis pirulás, és éppen csak annyi víz, ami ellepi a zöldbabot.
Most a klasszikus változathoz képest annyit változott a recept, hogy az oldalas darabok is bekerültek a lábosba. Az ötletem ugyanis az volt, hogy előfőzöm, utána pedig pirosra és ropogósra sütöm őket, így tökéletes feltét lesz a főzelékem mellé. A terv nagyjából be is vált, hiszen amíg a zöldbab megpuhult és a tejfölbe kevert keményítővel besűrítettem főzeléket, a húsok is szép ropogósra sültek.
Na, de ezen a ponton a terv mégis változott és az oldalasból nem feltét lett. Úgy kezdődött, hogy a serpenyőben maradt zsírba egy pár falat ropogós kenyeret tunkoltam, mert az az igazság, hogy a zöldbab főzeléket is langyosan szeretem, és amíg az hűlt, az oldalasnak sem tudtam ellenállni.
Először egy falat, csak kóstolónak, aztán egy következő, ami mellé már pár karika erős paprika is dukált. Szép lassan azon kaptam magam, hogy kezdek jóllakni, és a feltétnek szánt oldalasból is már csak pár falat maradt. Viszont így a zöldbabnak is maradt elég ideje kihűlni. És micsoda szerencse, hogy vettem kolbászt is, így másnapra is meglett az ebéd!
Tetszett ez a cikk? Ha igen, iratkozz fel a Youtube-, podcast– vagy Spotify– csatornánkra!