Amikor Csoszó Gabriella több mint tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy a hazai demokráciáért tett erőfeszítéseket a fotóival szeretné támogatni, a sok tüntetés és megmozdulás mellett A Város Mindenkié (AVM) csoport „lakásmenetét” és akcióit is végigdokumentálta. A képeket átküldte szabad felhasználásra a csoportnak. Legnagyobb meglepetésére az AVM-től, név szerint Udvarhelyi Tesszától hosszú és nagyon szép köszönőlevelet kapott. Tessza az egyik alapítója volt a csoportnak, ahogyan később több más nagyon fontos társadalmi probléma képviseletét is ő szervezte meg: az AVM, az Utcajogász, az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE), a Közélet Iskolája mind az ő érdeme is.
Mindig társakkal együtt halad előre, mindig közösségekben gondolkodik, együttműködésben lesz eredményes. Ahhoz képest azonban, hogy Tessza számomra és a társai számára a következetesség, az egyenesség, a kitartás és az erő megtestesítője, ő magát tartózkodónak, félősnek, „beszarinak” nevezi.
Csoszó G: Szóval, Tessza, hogy is van ez a „beszariság”?
Udvarhelyi T: Szerintem az én kutyám tényleg tükröz engem. Egyrészt kicsit antiszociális, vagy inkább azt mondom, hogy szeret egyedül lenni. Van, amikor kifejezetten igényli, hogy vele ne foglalkozzon senki. Na, én pont ugyanilyen vagyok. Egyébként pedig folyamatosan szorong. Azt nem lehet tudni, hogy mitől, de van egy általános szorongása. Én is épp ilyen vagyok. A legtöbb dologtól nagyon félek az életben, csak aztán mindig legyőzöm, és arra koncentrálok, hogy muszáj csinálni valamit, mert a dolgoknak változniuk kell.
CSG: Az egész aktivitásodnak van ilyen háttere? Küzdelem a szorongás ellen?
UT: Nem, nem így mondanám. Inkább úgy jellemezném magam, hogy nagyon félénk vagyok. Nehezen barátkozom. Ha elmegyek egy buliba, nehezemre esik beszélgetni. Amikor odajön hozzám valaki, akkor persze beszélgetek vele, de én magam nem nagyon fogom kezdeményezni a társalgást. Vagy ha például órán ülünk az iskolában, akkor ritkán fogok jelentkezni, hogy hozzá akarok szólni. Képes vagyok akár egy egész félévet végigülni úgy, hogy iszonyúan élvezem, jegyzetelek, de egyszer sem szólok hozzá. Vagy ha mégis, ahhoz sok időnek kell eltelnie, hogy igazán biztonságban érezzem magam. A kutyám is pont ilyen. Ha viszont feloldódik, mint ahogy én is, onnantól már elemében van, vidám, játszik és sokszor a figyelem középpontjában akar lenni. Mindkettőnknek eltart egy jó ideig, mire ide eljutunk.
CSSZ: De azért azt tudod, ugye, hogy kívülről ennek épp az ellenkezője látszik?
UT: Sejtem.
CSG: És hogy is van Sára története? Ő honnan lett neked?
UT: Sára a ferencvárosi Vaskapu utcából származik. Az egyik hatalmas lakótömbben volt egy kilakoltatás. Védtük az embereket, de nem abban az értelemben, hogy ilyen méltatlan körülmények között éljenek továbbra is, hanem segítettük őket a nehéz helyzetben. Az egyik család végül olyan szállóra került, ahol a kutyájukat is befogadták volna, de sajnos tele voltak a kennelek, így éppen nem volt szabad hely az akkor pár hetes kiskutyának. Van egy kép, egy jelenet az emlékeimben, ahogyan ők belépnek a szállóra, majd visszafordulnak és a kezembe adják a kutyát, hogy hát, akkor Tessza, fogd csak meg, légy szíves! Mi pedig megfogtuk Sárát, hogy ööö, jó. Utána még heteken át kapcsolatban maradtunk a gazdáival, hogy hogy is legyen, de aztán közösen úgy döntöttünk, hogy talán jobb, ha velünk marad. Azóta van Sára.
CSSZ: Várjatok csak, lefotózom ezt itt! Na puff, mire megvan a kompozíció, már nincs benne a kutya. Hát, ez nem egy meditatív műfaj. Gyorsabbnak kell lenni, mint egy akciófotónál. Most milyen a szimbiózisotok?
UT: Az van, hogy a karantén elkényezteti a kutyákat. Na jó, persze tudom, mert én is jártam kutyaiskolába, hogy nem a karantén kényezteti el, hanem én. De mivel kb. egy éve nonstop vele vagyok, azt tapasztalja, hogy soha nem megyek el. Pedig szerintem a kutya fegyelmezettségének kell az a tudat, hogy nem vagy ott mindig vele, hogy ki kell használni azt az időt, amíg együtt vagytok. Most természetesnek veszi, hogy állandóan ott vagyok, kíváncsi vagyok, mi lesz vele, amikor újra elkezdek úgy dolgozni, hogy be kell menni a munkahelyre.
CSG: Lehet, hogy már ő is ezen töpreng, és nem bánná, ha találnál már végre valami elfoglaltságot rajta kívül.
UT: Simán.
UT: Egyébként nem szereti, ha másokkal online kommunikálok. Tavaly március környékén mindig belemászott a monitorképbe, illetve közém és a kamera közé. Igyekezett eltakarni a laptop kijelzőjét. Érezte, hogy ez elviszi a figyelmemet, és nagyon nem szerette. Csapkodta a gépet, megpróbálta lehajtani a monitort, vagy beült úgy az ölembe, hogy teljesen eltakarta. Azóta már beletörődött. De a képzésekbe, amiket tartok, most is belenyúl. Elég határozott egyéniség.
CSG: Milyen új célokat tűztél ki magadnak a pandémia alatt? Tűztél ki ilyet?
UT: Aha, például a hajam megnövesztését.
CSG: Látom. Pont most néztem Ferge Zsuzsa 2014-es képeit, ahol mindketten beszédet mondtatok októberben, és ott hátközépig ért a hajad, de egy pár éve levágattad.
UT: A hajegészségbe ástam bele magam a kenyérsütés helyett. Az, hogy hogy nézek ki, különösebben soha nem érdekelt, de azért nekem is kellett valamilyen karanténhobbi.
UT: Nézd, mennyire le van maradva a zöld, ilyenkor már sokkal dúsabb szokott lenni a lomb! Most lassabban jön a nyár. Talán nem is baj, sokkal szebb ez a tavasz, mint tavaly volt.
CSG: Tessza, mesélj arról, hogy most mik a céljaid, merre haladsz.
UT: Azt hiszem, a céljaim közel húsz éve nem változnak, és mindig ezekhez keresem az eszközöket.
CSG: Amennyiben?
UT: Egyszerűen szólva azt szeretném, ha Magyarország jó hely lenne. Egyszerű, nem? Na jó, nem egyszerű. Elég erős baloldali elképzeléseim vannak erről. Én egy olyan Magyarországot szeretnék, ahol mindenki jólétben él, és közben még demokrácia is van. Legyen hol lakni, biztonságos, megfizethető és egészséges lakóhelyen, legyen mindenkinek annyi jövedelme, hogy ne éhezzen és méltóságteljes életet tudjon élni. Nem kell gazdagnak lenni, de mindene meglegyen, ami kell. És közben fontos, hogy az emberek azt érezzék, hogy van ellenőrzésük a saját életük felett, vagyis ne legyenek kiszolgáltatottak a hatalomnak. Városi ember vagyok, és bár Magyarországról beszélek, de Budapest a lételemem. Egyébként azért is ezek a célok a legfontosabbak nekem, mert én magam is így nőttem föl. Azt gondolom, ezek nem szabad, hogy privilégiumok legyenek.
UT: Nézd, hogy idesétált közénk Sára! Menjél kutyám, itt a szabadság!
UT: Na szóval, a város…. ezzel a témával először kutatóként kezdtem el foglalkozni, aztán az érdekelt, hogyan tudnék beleavatkozni a dolgokba, úgyhogy lassan aktivistává váltam. Aztán arra jutottam még nagyon régen, New Yorkban, hogy nem az a feladat, hogy én szerveződjek, hanem hogy azoknak segítsünk szerveződni, akik a legelnyomottabbak. A Város Mindenkié csoportban ezt csináltuk. Amikor pedig létrehoztuk a Közélet Iskoláját, arra gondoltunk, hogy nem elég, ha a hajléktalan emberek szerveződnek, hanem másoknak is kell. Az volt a tervünk, hogy tanítsuk meg mindenkinek azt, amit mi A Város Mindenkiében tapasztaltunk és tanultunk. Később volt egy pont, ahonnan már azt érzem, hogy egy végtelen tengerből lapátolom ki a vizet, és semmi nem változik, mert olyan a politikai helyzet, hogy ezt lehetetlenné teszi. Ez volt az a pont, amikortól úgy gondoltam, hogy el kell kezdenem választási politizálni. Most pedig köztisztviselő vagyok a józsefvárosi önkormányzatban, a Közösségi Részvételi Iroda vezetőjeként.
Ez így elmondva egyszerűnek tűnik, de az út nem volt az. Eltartott egy ideig, amíg ebben az új szerepben is megtaláltam magam, de azt hiszem, hogy mostanra már nagyrészt sikerült. A választások előtt senki nem számított arra, hogy nyerünk majd, ezért ez nem volt igazán bekalkulálva a terveimbe. A választási győzelem után jött egy nagyon nehéz félév. Vágytunk persze a győzelemre, és komolyan is vettük a küzdelmet, de szinte soha, vagy nagyon rég nem volt semmilyen sikerélményünk, ezért eltartott egy ideig, hogy ezt feldolgozzuk. Utána annyi váratlan nehézség jött az önkormányzatban, annyi mindennel kellett megküzdeni, hogy többször úgy gondoltam, életem büntetése ez a választási győzelem.
CSG: A fáradtság vagy a reménytelenség érzése miatt?
UT: Az volt nehéz, hogy azt reméltem, ha nyerünk, akkor végre azt csinálhatjuk, ami igazán fontos. És kiderült, hogy nem. Egyrészt egy olyan önkormányzatot kaptunk, amit a Fidesz teljesen kibelezett, másrészt a hivatali apparátus nehézkes működése komoly akadály. Nehéz nekem így dolgozni. Nekem például nagyon sokkoló volt, hogy meg kell küzdeni azért, hogy a női egyenjogúságot a politikusok valóban komolyan vegyék. Vagy, hogy nem egyértelmű mindenkinek, hogy a hajléktalan embereket nem üldözzük hatóságilag. Interkulturális sokkban voltam és úgy éreztem, teljesen elvesztettem a lábam alól a talajt. Ezt jelenti, amikor nyersz? Ezt jelenti az, amikor hatalomban vagy? Az én küzdelmeim az elmúlt időszakban elsősorban a körülöttem lévő intézményrendszerrel voltak. Egyébként mindig azt gondoltam magamról, hogy a közt szolgálom, de mivel a kormány nem szeret engem, kénytelen vagyok ezt „civilként” csinálni. Nekem az a leginkább testhezálló feladat, hogy a közt szolgálom. Ha ezt civilként, akkor úgy, de ha ezt a közhatalomban tehetem, az még jobb, mert akkor talán nagyobb hatása lehet.
UT: Az elmúlt egy évben az Obama Alapítvány programjában vettem részt tíz olyan emberrel a világ minden tájáról, akik valamilyen módon a társadalmi változásokért dolgoznak. Úgy volt, hogy el is utazom New Yorkba, ami fontos lett volna számomra, mert muszáj időnként nem itt lennem ahhoz, hogy szeressek és örömmel tudjak újra itthon lenni. Aztán amikor elfogadtam, hogy a vírushelyzet miatt nem fogok tudni elutazni, onnantól megpróbáltam átkeretezni az ittlétemet. Továbbra is segítettem az önkormányzatnak önkéntesként, dolgoztam a Közélet Iskolájában szintén önkéntesként és közben iszonyú sokat olvastam, reflektáltam, írtam. Ez sokat segített abban, hogy az egész korábbi frusztráló folyamatot átértékeljem magamban, helyretegyem, hogy mi is a közszolgálat, a köztisztviselőség, vagy hogy mi a dolgom a hivatalban, az életben. Meg hogy hogyan jön össze az aktivizmus ezzel a közszférával.
Aktivizmussal és mozgalmisággal önmagában nem lehet a dolgokat megváltoztatni. Kell hozzá a politikai akarat is. A politikai akaratot pedig konkrét emberek képviselik, akik ülnek szobákban és döntéseket hoznak. Azt is fontos belátni, hogy mind a két oldallal muszáj dolgozni. A mozgalmak nem lesznek sikeresek, ha az intézményrendszert nem változtatjuk meg. Vagyis kellenek az intézményrendszerekben azok, akik képesek az alulról, a mozgalmak felől érkező nyomásra válaszolni. Mindig is az érdekelt, hogy mit lehet alulról megváltoztatni, és mit tud csinálni felülről az állam. A doktori disszertációmnak is az volt a címe, hogy Az igazság az utcán hever – a magyarországi lakhatási válság alulról és felülről. Szerintem ennek a kettőnek a kreatív feszültsége az, amitől változás történhet. Ebből az is következik, hogy az olyan kívülállónak tűnő emberekre is szükség van a közszférában, mint én, akik nem karrierhivatalnokok vagy karrierpolitikusok, hanem olyan szereplők, akik ügyek és értékek mentén szeretnének változtatni a dolgokon. Mostanában nagyon sokat olvastam arról, hogyan lehet a közszféra lassú és sokszor mammutszerű működését meggyúrni, hogyan lehet belülről (is) átalakítani rendszereket. És közben találkoztam nagyon elkötelezett és jó fej hivatalnokokkal és politikusokkal is, szóval azért az én előítéleteim is csökkentek idővel – ami biztos segít az együttműködésben. Ez az egész szerintem nekem és másoknak is rendkívül hasznos tapasztalat lesz majd, ha már képes leszek összegezni.
CSG: Ehhez egyébként párttagnak kell-e lenni?
UT: Én nem vágyom pártba.
CSG: Arra egyébként nem is gondoltál, hogy az AVM-tagokból alakulhatott volna egy teljesen rendhagyó párt, más, mint a többi?
UT: Nem. Inkább az merült fel bennem, hogy mennyire fontos, hogy az azonos értékeket és ügyeket a társadalom különböző területein párhuzamosan képviseljük. Összehangoltan, mégis autonóm módon. Azt gondolom, hogy bár nem vagyok már tagja, de az AVM-nek nem kell párttá alakulnia, viszont kell olyan párt vagy pártok, amelyek osztoznak az AVM céljaiban. És ehhez persze kellenek olyan köztisztviselők, újságírók, művészek, építészek, szociális munkások stb. is.
UT: Szóval én nem akarnék pártban lenni. Nekem ők vagy a szövetségeseim bizonyos ügyekben, vagy az érdekvédelem célpontjai.
CsG: Én meg úgy érzem, hogy már nem is pártokra lesz szükség. Hogy ez így már nagyon a múlt.
UT: Arra gondolsz, hogy elavult forma lesz?
CszG: Igen, arra. Eleve, ha arra gondolok, hogy a jelenlegi pártok ideológiai alapon szerveződnek, hát, nehéz érteni, mit is jelent ez még ma. Azt még csak értem, hogy érték- és stratégiai közösségek. Elvileg. De amikor azt látjuk, hogy boldogulás céljából rövid idő alatt ideológiát cserélnek a pártok, ez így hiteltelen.
UT: Igen, el tudom képzelni, hogy ez idővel nem így lesz majd. De én például hiszek a szerveződésben, és a párt is egyfajta szerveződés. Nyilván a megkövesedett vagy az elvtelen szerveződések rosszak, de ez igaz nemcsak a pártokra, hanem a civil szervezetekre vagy a mozgalmakra is. A célokhoz visszatérve, szeretném a hátralévő négy józsefvárosi önkormányzati évünket kimaxolni. Annyira mínuszból indultunk és annyira rossz állapotban volt az önkormányzat, hogy szeretnék valami nagyon-nagyon jót megvalósítani. Egy igazán jó Józsefvárost megteremteni a lakókkal együtt – egy olyat, ami igazságos, részvételi és szolidáris.
@ fotók és szöveg: Csoszó Gabriella
A képek a szerző tulajdonát képezik, melyek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogvédelem alatt állnak.
Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!
A szerző írásai, fotói a dajer.hu-n:
Én hősöm: Ferge Zsuzsa – fotósorozat
Én hősöm: Sajátszínház – SzívHangok Társulat, fotósorozat
Én hősöm: Anett és Erik. Fotósorozat
Én hősöm: Iványi Gábor – fotósorozat
Budapest, 2020.12.31. Lock Down
Csillag vagy fecske. Nadrág és szeretők